Lemezismertetők

Az utóbbi időben a hagyományos skandináv (elsősorban norvég) black metal színtér kezdi elveszíteni vezető szerepét, és a műfaj központja egyre inkább Franciaország lesz. Ahogy az lenni szokott, az új, feltörekvő zenekarok stílusukat tekintve is eltérnek a nagy elődöktől; sokan törnek pálcát az úgynevezett avantgarde műfaj mellett.
A Pensées Nocturnes is közéjük tartozik. A „zenekar” egy egyszemélyes projekt, minden hangszert Vaerohn játszott fel a stúdióban, és a vokálok, valamint a különleges effektek, megoldások épp úgy tőle származnak, mint az egész koncepció. Azért írtam a bevezetőben az avantgarde-ra az „úgynevezett” jelzőt, mert a megjelölés nagyon tág, ki-ki a saját szája íze szerint értelmezi az irányzatot, amelybe az Ulver épp úgy beletartozik, mint a Code vagy a zseniális Thy Catafalque. Itt azonban megint teljesen másról van szó, a Pensées Nocturnes zenéje annyira egyedi és különleges, hogy még csak hasonlót sem hallottam senkitől korábban.

Vaerohn egy bizarr világot épített fel, ahol zenei téren cseppet sem szokványos megoldásokkal operál a francia „úriember”. Az intrót, outrót és hat számot tartalmazó album egy különös, néhol groteszk (ahogy a lemez címe is sugallja), néhol félelmetes utazásra invitálja a hallgatót. Az egész albumot áthatja valamiféle morbid hangulat, amit a borítókép is kiválóan tükröz. Olyan, mintha a középkorban járnánk, amikor mindennaposak voltak a boszorkányégetések, az embereket pedig pestis tizedelte. Ugyanakkor ennek az érzésnek mintha egy furcsa utópisztikus kivetülése lenne, ezen album alapján nem sok jót jósolnék az emberiségnek. Az őrület határát súroló üvöltések, hörgések, károgások mellett fontos eszköz Vaerohn kezében a már-már operaszerű, fenséges, ugyanakkor éjfekete hangulatot árasztó áriázás.

A kísérteties billentyűfutamok, és sötét ambient betétek hatására pedig egy okkultista szertartás képei is megelevenednek előttünk. Más részek viszont egy gótikus világba, vámpírok és vérfarkasok lakta sötét kastélyokba kalauzolják el a hallgatót. Az operákkal való hasonlítás nemcsak az ének miatt állja meg a helyét, de a művészien felépített dalszerkezetek, kompozíciók hallatán önkéntelenül jön a komolyzenei párhuzam. Az említettek mellett hagyományosabbnak mondható, szélvészgyors black riffeléssel és blastbeatekkel is gyakran találkozhatunk.

A számokat nem is érdemes egyenként kiemelni, az atmoszféra az egész lemezen végig egységes.
Pontszámom lehetne még több is, de a zene annyira különleges és nehezen befogadható, hogy még a legnyitottabb progresszív/avantgarde black metal rajongók körében sem fog osztatlan sikert aratni. Ugyanakkor a Grotesque egy igazi műalkotás, egy valóban páratlan darab egy, a saját útját járó, kompromisszumokat nem ismerő, öntörvényű művésztől.

Kis pátriánkban gombamód megszaporodtak az olyan feltörekvő csapatok, melyeket a manapság oly divatos, ám kissé elcsépelt stoner jelzővel illetnek. Jómagam jobban szeretem a szőrös férfizene kifejezést aggatni erre a korántsem újkeletű műfajra, mely mindig is a beavatott -urambocsá’ műértő- férfiközönség sajátja volt. Kétségtelen azonban, hogy a Nuke, Sunday Fury, Stardrive, Locust On The Saddle, Saint Petrol, Haw és társaik becsülettel űzik ezt a lehangolt, ősrégi -mégis kortalan- söráztatta, füstszagú riffrock muzsikát.

Eger sosem volt egy metal fellegvár, épp ezért nagyszerű, hogy az Anger, a Napok romjai és a szép reményű Polly Is Dead romjain alakult egri alkoholpusztító brigád is a fenti stílusban alkot. Az esti mulatozásairól elhíresült kompánia az elmúlt években két demós kiadványt is rászabadított hallgatóságára, mely előzmények tükrében nálam igen magasra került az a bizonyos léc. Nos, a hallottak tudatában bizton állíthatom, a nemrég megjelent „Mentés másként…” című debüt magasan üti ezt a mércét. A cucc egyébként a zenekar honlapjáról ingyenesen letölthető, de igényesebb zenebarátok lemezformátumban is gyűjteménybe illeszthetik.

A Sohajda Péter ének/gitár, Pálkovács Attila gitár, Miklós Szabolcs basszus, Gál Gergely dobok felállású négyes magas szinten műveli azt a zsigeri ösztönzenét, amelyet hangulatilag valamelyest a Deliverance korszakos C.O.C., vagy az egyes Karma To Burn tájékán tudnék jellemezni.

Ami kiemeli az Shpt-ot a honfitársak közül, az a hihetetlen fogós, -kövezzetek meg, de vállalom- egyszersmind „slágerközpontú” megközelítés, amely hazai palettán igen nagy ritkaság. A díszes társaság nemcsak bulizni tud veszett módon, de a dalírás mikéntjét is alaposan kitanulták. Sohi egyedi dallamai szinte azonnal ragadnak a fülbe, s ez kétségtelenül csak a nagyok sajátja. Ezt kérem, érezni kell! Ettől lett igazán érdekes történet ez az „ócska rokkkkk”…

A srácok saját, Aenima CGS stúdiójában felrántott cucc bivaly módon megdörren, gitárok telt hangzása fület gyönyörködtet, a dobok eszelősen oda lettek pakolva, a dalok gőzmozdony erejével húznak.

A SHPT gyantaillatú látomásai közül a nyitó Fénytörés, a négyes rajtszámú Egyikse, a Vágóhíd, Hobbikert a város közepén és a Roza mind-mind telitalálatok. Az abszolút favorit Lombhullás után pedig úgyis kényszeresen kértek majd egy újabb kört…

Ne feledjétek: jobb egérgomb, MENTÉS MÁSKÉÉÉNT! Vigyétek, vegyétek, igyátok…

SAMPLE:
MySpace link

Régi sulis Death Metalt zúzó The Grotesquery egy friss projekt, de koránt sem ismeretlen nevek alkotják a zenekart. Sőt! Itt van például Kam Lee (Massacre, Bone Gnawer stb) és a riff gyilkos Rogga Johanson (Paganizer, Carve, Edge Of Sanity stb) és szintén nagy hírnévvel bíró Brynjar Helgetun (Paganizer – igaz, hogy csak session) és még sorolhatnám. És hogy mit is tettek le az asztalra? Mondhatni egy igazi csemegét. Semmi világmegváltás, semmi új, csak a vegytiszta Old School és az a sötét és nyomasztó légkör amit nagyon nehezen lehet utánozni. Van koncepció is, amit a nagy Horror írónak Poe-nak (aki egyben megalkotója is volt), illetve Lovecraft-nek köszönhetünk.

A helyzet a következő. Tíz nótán keresztül nyújt betekintést a sötétségbe, a félelembe, az okkultizmusba a banda. Minden dal elején egy rövid monológot hallhatunk, melyek hallgatása során úgy érezzük, mintha egy emberfeletti, s egyben hatalmas erő figyelmeztetne a sötét és fájdalmasan megőrjítő ismeretlenre, és mesélne elfeledett legendákat, történeteket. A Death jellemzők mellett találkozhatunk némi Thrash beütéssel (talán Rogga bácsi hozta talán ezeket az ízesítéseket a Paganizerből?), de csak nyomokban tartalmaz ilyen megoldásokat. Viszont nagyon sok energiát fektettek bele abba, hogy minden egyes nóta valamilyen hatást váltson ki a hallgatóból, gondolok én itt a „That Thing Which Lurks In Shadows”, „Sins Of His Father” a „The Terrible Old Man”, illetve „Nightmares Made Flesh” c. dalokra.

Jogosan használható a The Grotesquery esetében a zseniális jelző. Ami viszont fekete leves. Nem tudni semmit a bandáról szinte. A megalakulásokat lehet tudni, illetve, hogy kik a tagok, meg a borító. Semmi promo, semmiféle „barátiabb csomagolással” nem találkoztam. Talán ez egy jelzés, hogy nem minden a promo, és nem minden a „csomagolás”. Ha ez valóban így van, akkor én vettem az adást. Ami még nagyon tetszett, az az, hogy a gitárok olyan nyersen, olyan durván tépnek, hogy az már félelmetes, a dob precíz és rohadt nagyot üt, de a basszus néhol idegesítő, néhol pedig szép nagyot dob az egész lemezen, de egyensúlyba soha nem kerül.

Az előbb szóba került a borító. Imádni való, és ezt a lehető legnagyobb komolysággal írom. A logóról ugyanígy vélekedem, ami azért valamire nagyon emlékeztet (Lovecraft rajongók előnyben ;-) ). Mindenesetre a The Grotesquery megér egy fekete misét, és erősen ajánlott mindenkinek, aki kedveli a brutális muzsikát, de azoknak legfőképpen akik a Death Metal elkötelezett hívei! No meg akik hallották a Bone Gnawer csapat első nagylemezét, és megrögzött Paganizer fanok, kötelező az anyag beszerzése és sokszori meghallgatása. A sötétség legyen veletek!

Eddigi írásaimból bizonyára mindenki észrevette már, hogy az esetek túlnyomó részében nem igazán gerjedek a dallamos cuccokra (na jó, azért egy bejövős csajos bandával mindíg tűzbe lehet hozni a rothadó kis szívemet), ám az olasz Raintime legutóbbi albumával anno olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy a szerelem máglyája mai napig olthatatlanul lángol. Minden pozitív előítéletem ellenére azért be kell valljam, először kissé megrémültem, mikor megpillantottam a Psychromatic végtelenül gagyi borítóját, főleg mivel az eddigi mutatós csomagolások után újfent valami igényes artwork-öt vártam volna. A megingott bizalmamban persze rövidesen helyreállt a rend, amint érvényesült az örök igazság, miszerint ne ítélj a külső alapján.

Stílusilag aztán abszolút behatárolhatatlan amit ez a hat faszi művel, és habár említettem a dallamosságot, ilyen puritán módon mégsem lehet jellemezni a hallottakat. Van itt minden, mi szem-szájnak (és nem mellesleg fülnek) ingere, de a tömeges infarktusok elkerülése végett most kérnék meg mindenkit arra, hogy egy másodperc erejéig tegye le a sört a kezéből, erősen kapaszkodjon meg a hozzá legközelebb eső tárgyba, tekintetét pedig mereven szegezze e sorokra. Nos, kérem... Ezek az elvetemültek egyszerre vegyítik a melódikus power metal sajátosságait a kifejezetten súlyos göteborgi témákkal, helyenként hörgéssel kiegészítve, mindezt főállású szintiszőnyegekkel megspékelve, a habon a cseresznye pedig egy kis finom elektronika.

Elsüthetnék persze egy szimpla progresszív jelzőt is, ami tulajdonképpen meg is állná a helyét, ugyanakkor maga a zene messze túlmutat a progresszivitás fogalmán – olyan váratlan húzások vannak itt, hogy az agyam eldobom. Nem is kell messzire mennem, hogy egy spontán példával éljek, hiszen már a lemezt nyitó Fire Ants diszkós prológusa is olyan szokatlan húzás, amiről legfeljebb arra asszociálnék, hogy Deadlock-ék megint ittas állapotban babrálják a billentyűket. Mindemellett a dal egy igazi vérpezsdítő energiabomba, melyet az üvöltés kompatibilis refrénjének köszönhetően alighanem hamarosan kirobbanthatatlan koncert nótává avanzsálnak majd. A dallamosodás már itt is tetten érhető, amit eleinte kicsit fájlaltam is, mivel ennek következményeként a torokmetsző ének elég radikálisan háttérbe szorult, noha az ámulatba ejtő hangi adottságokkal megáldott Claudio Coassin tud ám hörögni is, méghozzá úgy, hogy a legstabilabb téglaház is beomlik. Igaz ez még úgy is, hogy a kettes számot viselő Turned Up And Down nem kimondottan a vadulást képviseli, ellenben a szöveg alá bevágott, egyszerre zseniális és megmosolygtató pattogós-prüntyögös, bulizós alap mindenért kárpótolja a hallgatót, hogy aztán a Nothing But A Mistake-ben már mindenkiből kifakadjon az állat. Ez utóbbi tétel egyébként gond nélkül felférhetett volna akár a Flies & Lies-ra, akár a Tales From Sadness-re is, a csapatot nem ismerőknek viszont biztosan elkerekedik majd a szeme mikor Claudio az eddigi danolászás helyett előveszi karcosabb hangját. A szívmelengető keménykedés dacára viszont a java még így is hátra van, ugyanis nem elég, hogy a csöppet szomorkás Shift is egy végtelenül ötletes szerzemény, de az azt követő mérhetetlenül elkeseredett Fake Idols egyenesen az album fénypontja a maga veszettül hangulatos kiábrándult aggresszivitásával. Dicshimnuszaimnak azonban továbbra is képtelen vagyok határt szabni, hiszen nem mehetek el szó nélkül a Beaten Roads thrash-es riffekkel párosított blastbeatjei(!) mellett sem, nem is beszélve az eszméletlen atmoszférateremtő megoldásokkal díszített bő tizenkét perces záró lazulásról.

A tagok hozzáértéséről röviden annyit, hogy a maga területén mindenki a legmagasabb szinten űzi az ipart: énekesünk kimagasló teljesítményét már korábban is méltattam, ám mellette mind a Matteo Di Bon-Daniele Bressa bárdista duó, mind a basszusért felelő Michele Colussi remek szólamokat bűvölnek ki hangszerükből. Nem kivétel ez alól a hangulatfelelős Andrea Corona billentyűs sem, aki a már említett Buried In You+Walk On Actor-ban brillírozik igazán, valamint külön kiemelném a bőröket püfölő Enrico Fabris-t, kinek játéka nem csupán halál profi, de hihetetlenül variáns, komplex és ötletes, esetenként pedig pusztán egyszerűségében tökéletes is egyben.

Embertelenül sok meló lehet ebben a korongban és habár nem vagyok a stílus vitathatatlan specialistája, mégis úgy érzem, hogy hamisítatlan mestermunka került ki a srácok műhelyéből, az pedig, hogy egy magamfajta black/death orientált ember is képes benne meglátni az értéket, azt hiszem önmagáért beszél.

Ha valamitől, hát ettől a lemeztől érdemes várni a letaglózó élményt, mert lám, ezek a taljánok nem tudnak hibázni. Ha belefáradtál már, hogy minden kusza ócskaságot próbálnak progresszív címszóval megvetetni veled, egy percre felejtsd el az agyon promotált, önjelölt művészek sokaságát és feltétlenül vess egy pillantást a Raintime friss anyagára. Tessék vele próbálkozni – a borítót majd eltakarjuk a boltból kifele jövet.

Az AVSKY azon kevés számú norvég csapatok egyike, akik még tovább tudják vinni az egykori dicsőséget, ami sajnos mára már nem kevéssé megkopott. Hol vannak már a „Dark Medieval Times”, vagy mondjuk az „A Blaze in the Northern Sky” idői… A nagy csapatok már régen nem azt játsszák, amit anno elkezdtek, vagy már nem is léteznek.

Az AVSKY egyébként egy relatíve fiatal zenekar, két taggal a felállásban, és a „Scorn” a harmadik teljes nagylemezük, amivel kétségtelenül a ’90-es évekre jellemző zordon Black Metal szellemiséget igyekeznek tovább vinni. Zenéjüket ezért leginkább nem kevés mizantrópiával felvértezett, északi Black Metalként adhatjuk meg, ahol jól megírt, ötletes riffek uralják a dalokat, és az atmoszféra a hideg, norvég éjeket idézi. Néhol az első lemezes CARPATHIAN FOREST is beugrik hangulati hasonlóság szintjén egyébként, ami nem baj. Sőt. Vannak persze szélvészgyors megoldások is, gyűlölettel fröcsögő énekkel (pl. No Compassion, No Regrets), de ezek a nóták is jól ki vannak dolgozva, nem töltelék témákkal vannak felhígítva. A lassabb témáik egyébként jobban ütnek, kitűnő, sötét és morbid atmoszférát teremtenek, még a torzítatlan gitárral operáló, instrumentális The Beyond is sötét, északi melankóliát áraszt. A hosszú dalok egyébként meglehetősen opresszív karaktert kölcsönöznek az anyagnak, nincs kegyelem egy percre sem a Fekete Fém szorításából.

Erre fogékony lelkek mást ne is kívánjanak…

----------------------------

ENGLISH VERSION:

AVSKY is one of those few bands ho could carry on the old glory that, unfortunately, has rather vanished by now. Where are the times of “Dark Medieval Times”, or, say, “A Blaze in the Northern Sky”... The big old bands has been playing different music, or already ceased to exist.

AVSKY, anyway, is a relatively young band with two members in the line-up, and “Scorn” is their third full-length album with which they definitely would like to carry on the grim Black Metal spirit of the ‘90s. So, accordingly, their music can be described as Northern Black Metal, with quite much misanthropy where the tracks are dominated by creative riffs, and the atmosphere evokes the Cold, Norwegian nights. Here and there they remind me CARPATHIAN FOREST from the times of their first album as far as the mood is concerned but it’s not a problem at all. There are of course fast as hell themes as well with hateful vocal parts (eg. No Compassion, No Regrets), but these songs are also well-composed, and aren’t full of second-rate solutions. Their slower themes anyway kick ass better, they create an excellent, dark and morbid aura, even The Beyond, a shorter instrumental operating with clean guitar, is reeking of Dark, Northern melancholy. The quite long tracks give a rather oppressive touch to the material, no mercy from the grasp of Black Metal for a minute.

Souls receptive to this wish nothing else than this...

Önmagában az a tény különlegessé teszi az Ekho-t, hogy Izraelből származnak, hiszen itt Európa szívében nem túl sűrűn találkozunk arról a környékről érkező csapatokkal. A játék pedig, amit űznek, folk/black metal, annak is a komorabb változata.

Az Among the Shadows of Erebus mindössze az első demójuk, tehát igencsak fiatal zenészekről van szó, ennek ellenére nagyon érzik a műfajt. A black metalosabb témáiknál egyértelmű a Burzum párhuzam, nemcsak a vokáltémák, hanem a hangulatok terén is, ami elég nagy szó, tekintve, hogy Varg Vikernes csinálja talán a legmélyebb zenét az egész színtéren. A címadó rögtön egy jó szerzemény, a tipikusabb black témák mellett felbukkannak benne folkos elemek, valamint gótikus jellegű billentyűtémák is. Erről, és a középtempós riffelésről a Christian Epidemic dolgai jutottak eszembe. A Waters of Abyss pedig még jobb dal, lassabb, kimértebb tempók uralják végig, az említett Burzum-hangulatok is itt jelentkeznek leginkább. A végén elhelyeztek egy szimfonikus betétet is. Az ilyennel óvatosan kell bánni, könnyen „műanyagízű” lehet, de itt jól eltalálták, illik az atmoszférába.

Az utána következő Silent Mourning viszont eléggé kaotikus. Több helyen előfordul, hogy elkezdenek játszani valami jó témát, de mielőtt még kibontakozhatna, teljesen feleslegesen megszakítják egy hangulatilag sem odaillő, „könnyedebb” betéttel, ráadásul mindezt szinte átmenet nélkül, mintha félbevágnák a dalt. A demóra utolsóként felkerült Across nem metal, hanem egy ambientes, szintetizátoros-szimfonikus szerzemény, amelyben akusztikus gitár is felbukkan. Itt hallhatók egyébként egyedül kifejezetten közel-keleti dallamok.
A szövegek cseppnyi vidámságot sem tükröznek, sötét, nyomasztó dolgokról, kilátástalanságról énekelnek Ekho-ék. Ezzel nincs mindig összhangban a zene, hiába a súlyos black megoldások, a folkos témáik helyenként túl vidámak, a mulatozós viking bandákkal is mutatnak (igaz, távoli) rokonságot.

Első demóként kimondottan bíztató ez a négy szám, a későbbiekben viszont nem ártana, ha letisztultabb dalokat írnának. És nem mellesleg jobban állna neki, ha inkább inkább a black metalos oldalukat domborítanák ki a szerzeményekben. Pontszámomban megelőlegezett bizalom is van.

Dicséretes, amikor egy zenekar nem csupán szórakoztatni akar, hanem felvállalja az ismeretterjesztés, művelés nemes feladatát. Bár jelen esetben nem hiszem, hogy a felvállalás hosszas, kétségek közötti, gyötrelmes procedúrának az eredménye. Már a csapat névválasztása se hagy kétségeket, mely témában, korban érzik otthon magukat, s mi a mondanivalójuk. A banda koncepciója lemezről lemezre forrott ki, s most, ahogy a promóciós anyagok fogalmaznak, a trilógia komplett. A germán szcénában sem ritka a régmúlt homályába tűnő gyökerekkel, az ősi tradíciókkal, történelmi elkötelezettséggel való azonosulás, amely a zenekar teljes arculatát, imédzsét is erősen meghatározza. Osztrák barátaink, akik szintén örökösei a germán mondakörnek, a Nibelung-ének hőstörténetét mutatják be, szinte már egy rockopera hatását keltve. Aki esetleg nem lenne vele tisztában, az eposz a Nibelungok kincséről, szerelemről és ármányról szól, s nekünk, magyaroknak is nyújt érdekességet, mivel a végkifejlet közeledtével Attila, és hun fiai is szerepet kapnak történetben. Nos, a banda tagjai nem csupán zenei eszközökkel, de a további beleélés kedvéért kosztümökkel, páncélokkal, s középkori fegyverekkel is dúsítják a hatást.

Mint korábban említettem, időnként olyan érzése van az embernek, mintha rockoperát hallgatna. Ebben nem kis szerepet játszik az a tény, hogy három énekessel működik a csapat. És ezt kéretik szó szerint érteni. Nem csak olyan melléktevékenységképpen színesítgetik a repertoárt, hanem mindhármójuknak meg van a szerepe. Siegfried szerepében Werner Bialek, Krimhilda(Brünhilda) szerepében Sandra Schleret, illetve Hagen-t Bruder Cle alakítja. Szóval nem kell King Diamond módjára karakterhangokkal operálni. Viszont a teljesítményük eléggé változó, s véleményem szerint csak Sandra az, aki minőséget képvisel, mert Werner-t túl átlagosnak, szürkének érzem, Bruder hars vokálja pedig nem túl hiteles, kevés benne a dög, s nem éri el igazi célját. De ettől függetlenül összességében jól végzik a dolgukat és sokadik hallgatásra már nem annyira zavaró, amiről az előző mondatban értekeztem. A dalszerző-gitáros Daniel ”Ortwin” Bachmaier hozza az alap power megoldásokat, de túl sok meglepetéssel nem szolgál. A gitárhangzás is csak átlagos szintűnek mondható. Ellenben a billentyűs Hannes ”Schattwan” Krause témáira sokszor felkaptam a fejem, vagy hagytam, hogy elringassanak a dallamai. Hannes sokban hozzájárul, hogy a banda az epikus jelzőt magáénak tudhassa, továbbá a klasszikus, nagyzenekari illúziót is ő teremti meg, s ezt időnként olyan eszközökkel valósítja meg, hogy párszor a már kirúgott dimmus Mustis billentyűfutamai jutottak eszembe. Le a kalappal, mestere a hangulatkeltésnek.

De most már jöjjön a fekete leves: amivel nem tudok dűlőre jutni, az a lemezborító. A germán mitológia legkiemelkedőbb eposzát feldolgozó, a külsőségekre ennyit adó zenekar, hogy intézhette el egy ennyire átlagos, a témára konkrét utalást nem mutató kompozícióval a vizuális értéknövelést? Illetve kíváncsi vagyok, most a trilógia elkészültével és Siegfried halálával, mekkora potenciál van még a mondakörben? Már ha a zenekar hű akar maradni nevéhez, és tiroli származásukat tekintve nem akarnak más vizekre evezni…

SAMPLE:
MySpace link

Biztosan akad az olvasóink között olyan, akinek az Alcest bemutatása nem szükségszerű (pláne akkor, ha a korai munkáit nézzük a csapatnak, gondolok én itt a demókra), de vannak nyilván olyan olvasóink is, akiknek ez a név nem jelent semmit. Nos, engedjétek meg, hogy ünnepélyes keretek között prezentáljam, a Francia „csodát”. Még mindig cseng a fülemben a „Souvenirs d'un Autre Monde” címet viselő nagylemezük zárótétele. Nagyon nehéz definiálni az Alcest, de úgy gondolom, hogy a továbbiakban felesleges is lenne, mivel nem lehet, másrészt meg ez a zene nem arra hivatott, hogy csak úgy besoroljuk valahova. A zenekar tagjai illetve volt tagjai a Peste Noire illetve az Amesoeurs fedélzetén is szerepet játszottak/játszanak, és amit ott nem igazán tudtak megvalósítani, azt itt az Alces-t esetében tökéletesen megmunkálva, finoman kidolgozva, megalkották. No de akkor térjünk rá a lényegre.

A korong hat nótát tartalmaz, ebből lehet már következtetni, hogy milyen hosszúságú dalokról beszélünk. Aki ismeri a francia nyelvet, előnyben részesül, ugyanis szinte minden dal ezen nyelvezeten íródott. A lemezre ami leginkább jellemző az az, hogy nagyon hangulatos, és néhol viharos, szolid dinamikusság jellemzi (bár az első dal végén az a blast beat sorozás kellően ledarált), és az „Abysses” átvezetőnél kellően átcsap sötétbe a hangulat. Ámbár az igazi Alcest hangulatot az ötödik dal tudja visszaadni („Solar Song”). Nos igen, számomra is feltűnt, hogy a lemeznek „két oldala” van. Ez mit is takar? Nos azt takarja, hogy az átvezető előtti három dal a „zúzásról” szól, és a sodró hangulat nyomasztó mivoltára interpretálható a hangulat, de az utolsó két dal szinte világi felfogásban megírt monumentalitása, teljesen elkápráztatja a hallgatót. Tiszta ének, gyönyörű dallam, vonós kíséret („Sur L'Océn Couleur De Fer” esetében).

Valahogy sikerül mindig úgy meghegeszteni a lemezt – illetve lemezeket már – hogy mindig a korong végén álljon fel a szőr az ember bőrén, de még ott is. Nem túlzás. De ha már fentebb szóba került a „Solar Song” akkor itt megjegyezném, hogy a manapság igen jellemző post illetve experimental hatások is felütik a fejüket a dal második felétől. Érdekes megoldás, nagyon tetszik. Az Alcest idei lemeze, elvarázsol, és elröpít oda ahova más nem.
A károgástól elkezdve a csodás tiszta ének és nagyon kellemes és melankolikus dallamokon át, egy másik világba, ahol megszűnik az idő. Lenyűgöző.

Az Alcest, a zenéjével olyan spirituális utazást tud nyújtani a nagyérdemű számára, amit kár lenne elhalasztani. A borító ezt teljesen jól tükrözi, és szerintem az eddigiek közül ez lett a legszebb és legjobb borító. A lemez is úgy szólal meg ahogy annak meg kell, nem találtam benne semmi kivetni valót. Viszont nagyon örültem volna még pár nótának.
Ami viszont egy picit zavar. Vannak néhol témák, amiket még egy kicsit lehetett volna még göngyölíteni. Ha nagyon odafigyelünk és eggyé válunk a zenével, akkor fellelhető, de ez nem egy fatális hiba, szóval a minőségen nem ront!

Aki szereti a különleges csemegéket, a változatos és minőségi, hangulatos zenét, kiváltképpen ajánlom az Alcest idén megjelenő lemezét. Aki pedig nem ismeri, annak csak ajánlani tudom!

SAMPLE:
MySpace link

Szeretem ha egy zenekarnak van koncepciója és ez áthatja mind a külcsínt, mint a belbecst. Úgy tűnik, ez igaz a kissé furcsa nevű, brazil Hazy Hamletre is.

A csapat 1999-ben alapították brazil metalfanok és ez, a Forging Metal, az első teljes lemezük, ami 10 évvel az alakulásuk után jelent meg. Mind a fazonok, mind a zenekari logó és a lemezborító mutatja, itt bizony ős heavy metallal van dolgunk. A háttér-információból kiderül, a csapat törekedett a 80as évek heavy metaljának megidézésére. Így mondhatjuk: elő a bakelitet, lássuk mit is préseltek rá!

Amivel először találkozunk, az a lemezborító. A színek fémes csillanása és a téma is old school jellegre utal. Egy brazil művész, Celso Mathias munkáját dicséri, akinek ez volt az első metal lemezborítója. A témája nem helyi, hanem az északi mondavilág. A központban Odin van, amint nagy bőszen egy kardot kovácsol. Mellette feltűnik két kísérője, holló alakjában, Hugin és Munin. Amit ők láttak és hallottak, azt látta és hallotta Odin is. A háttérben pedig megbúvik Gungnir, a lándzsa, amit a törpék készítettek neki, és ezt a fegyvert nem használhatta más csakis ő.

Lássuk a muzsikát! Az A oldal a szokásos intróval kezdődik és elindul a múltidézés. A bevezetőhöz kapcsolódik az első igazi tétel, megdörrennek a gitárok és komótos zakatolással beindul a zenekar. Ebben a dalban majdnem minden benne van, ami a banda repertoárja. A hangzás kellően szőrös, a kétlábgép módjával használva, inkább a gitárokon a hangsúly, ahogy azt annak idején megszokhattuk. Az énekhang erősen emlékeztet Chris Boltendahl hangjára, a Grave Diggerből. De ez a párhuzam nem csak az énekben lelhető fel, hanem a zenében is. A refrén elsőre is fogós, ebben nagy szerepe van a tömör csordavokálnak.

A harmadik dal, a Black Masquerade, már tempósabb szerzemény. Nem azt mondom, hogy sebes, mert ilyent nem fogunk itt hallani. Az első oldal egy akusztikus kezdésű, de aztán bekeményedő tétellel zár. Hangulatos darab, a refrénnél már az ember egy kis Savatage-s kánont vár, de egyszerűbb megoldást kapunk, így sem rossz.

A bakelit B oldala egy, a címével ellentétben, Funeral for a Viking, lendületes darabbal indít. Így van, ezt így kell csinálni. Ha kicsit viccesen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, meg vannak keverve a dolgok, mert hogy jönnek a kalózok a vikingekhez? Ugyanis a fő riff eléggé Running Wild-os.

Majd jön egy kislemezes dal, amit nem érzek annyira erősnek. Nem értem miért pont ezt emelték ki, de legalább nem egy, egyértelmű slágerrel próbálkoztak.

A lemez vége felé a hangzásból gyakran előbukkan a basszusgitár, ami azért előtte is felismerhető volt a hangzásképben, de az utolsó dalokban mintha kicsit kijjebb hozták volna.

Összességében furcsa egy lemez. Mert meg kell valljam, első nekifutásra nem voltam vele elégedett. Időt kell neki hagyni, hogy pár meghallgatás után beérjen. Bár az első benyomásaim nem változtak, lassan megkedveltem a dalokat. Érződik a lelkesedés és a heavy metal szeretete.

Azért pár hibát is megemlítenék, nehogy félrevezető legyen ez a lelkesedés. Néha bizony kicsit vontatottnak tűnik, több gördülékenység kéne bele, hogy felnőhessenek a nagyokhoz. Ebben segítene, ha markánsabbak lennének azok a dalok, és a szólók. De ha kedveled az ősmetált, főként a német vonalat, és nem zavar, hogy néha kedvenceid (Grave Digger, Accept, Gamma Ray, Running Wild, korai Blind Guardian stb.) hatásai bukkannak fel, akkor feltétlenül meg kell hallgatnod! Nem egyszer, többször.

A kanadai Barn Burner debütalbumát eredetileg egy kisebb helyi kiadó adta ki, de aztán a Metal Blade felfigyelt rájuk, így immár világszerte elérhető a Bangers.
Az USA mellett a kanadai színtérről is egyre több zenekar kerül fel a világ rocktérképére, elég csak a Strapping Young Lad-re, a Georgian Skull-ra vagy a 3 Inches of Blood-ra gondolni. A létszám növekedése viszont automatikusan hozza magával azt is, hogy az említetteknél jóval kevesebb egyéniséggel rendelkező csapatok is ismertségre tehetnek szert, vagy akár nagykiadós szerződéshez juthatnak. A Barn Burnert sem lehet azzal „megvádolni”, hogy formabontóan újítók lennének, kis rosszindulattal még Iron Maiden kópiának is nevezhetném őket. Ennél azért árnyaltabb a kép, más hatásokat is beépítettek a zenéjükbe, de az semmi esetre sem mondható, hogy egyediek lennének. Konkrétan még a Maiden hangzását is sikerült olyan szinten lemásolni, hogy egészen zavarba ejtő a hasonlóság. Két fontos dolog van, ami egyértelműen megkülönbözteti őket a Vasszűztől: az egyik, hogy ez a zene jóval riffközpontúbb; a másik viszont már korántsem ennyire pozitív, hiszen az énekhang nemhogy Bruce Dickinson, hanem még a másik fő párhuzamként említhető Corrosion of Conformity-torok Pepper Keenan szintjét sem közelíti meg.

Probléma még, hogy az alapvetően erős riffeket nem variálták meg eléggé, és ily módon minden szám egyformának hat. A második tételnél például rá kellett pillantanom a kijelzőre, hogy nem az első dalt hallom-e még. Talán egyedül a Brohemoth-ba vittek olyan megoldásokat, vokális téren is, ami kiemeli a tételt a szürkeségből. Egyébként az egész album olyan szinten ment el mellettem, hogy a végén szinte egyetlen momentumot sem voltam képes felidézni az eltelt mintegy negyven percből.
Pozitívumként el lehet viszont mondani, hogy a srácok valóban érzésből zenélnek, ott van bennük az a rock&roll szemlélet, az a feeling, amit nem lehetne megjátszani, egyszerűen átjön a zenén. A gond az, hogy nem látok bennük potenciált arra nézve, hogy ennél a dalcsokornál erősebb számokat írjanak.

It's just music, nothing more, and nothing less...

Így jellemzi szólóalbumát Sarah Jezebel Deva, akit legtöbben a Cradle of Filth-ből ismerhetünk.
S valóban, erre az albumra nagyon nehezen húzható rá bármilyen klisé. Minden esetre bátran ki merem jelenteni, hogy egy igen egyedi anyaggal lepte meg rajongóit a díva.

A lemez nyitó tétele, a Genesis teljesen olyan, mint egy szimfonikus intro a Midian-ról, vagy a Damnation and a Day-ről. Mint kiderült, nem véletlen az analógia, a lemezen ugyanis az a Martin Powell tevékenykedik, aki többek között az előbb említett két CoF mestermű szinti témáit is megalkotta. A gitárokért Sarah egyik másik zenésztársa, Dave Pybus felel, aki szintén garancia a minőségre a CoF-ben és az Angtoria-ban nyújtottak alapján. Ha ez nem lenne elég, a művésznő gondoskodott róla, hogy a dobok mögé is ötcsillagos zenész kerüljön, így esett a választása Max Blumos-ra. A Trigger the Bloodshed volt ütőse igazán kiváló teljesítményt nyújt, precízen és ízesen játssza a dobtémákat. A teátrális bevezető után hallhatjuk a lemez címadó dalát, a Sign of Sublime-ot, amit leginkább szigorúbb hangzású, karcosabb gitárriffekkel megfűszerezett gót metal-ként lehetne definiálni.

Hasonló hangvételű téma még a The Road to Nowhere és a She Stands Like Stone. Ezekben a dalokban leginkább Sarah hangja dominál, a dallamos, borongós zenének viszont van egy egyedi hangulata, köszönhetően a CoF-ben is használt szintetizátor hangszíneknek és gitáreffekteknek. Ám ez csak egy oldala a lemeznek. Vannak olyan dalok, melyek kicsit jobban hajaznak a Cradle stílusára, sokkal gonoszabb, horrorisztikusabb hangulatot árasztanak. Ilyenek például a They Called Her Lady Tyranny vagy a Your Woeful Chair. Vannak kísérletezősebb, kísértetiesen teátrális darabok is, ezek minden valószínűség szerint inkább Max Powell munkáját dicsérik... A The Devils Opera-ban végre felcsendül Sarah védjegynek számító, démonikus áriája, melyhez egy leginkább a Damnation megoldásait idéző háttérmuzsika szolgáltatja az alapot. A Newborn Failure hasonló track, nekem még a Dead Can Dance nevét is eszembe juttatta.

Aki szereti a gothic zenét, legyen szó akár a dallamosabb, akár az absztraktabb formáiról, annak szinte biztosan tetszeni fog A Sign to Sublime. Számomra érdekes, merész, bár nehezebben emészthető anyagnak bizonyult. Mindenesetre Sarah Jezebel Deva első 'szólóalbuma' megérdemli a figyelmet!

Manapság a pagan/folk metal őrület lassan csúcsra járatott gépezete egyre-másra termeli ki magából a bandákat, s ez alól Oroszország anyánk sem kivétel. Őszintén szólva, nekem ebből a nagy pogánykodásból néha már kezd sok lenni. A legnagyobb bajom ezzel a színtérrel az, hogy bármennyire szeretem is a népi elemekkel, mitológiai sztorikkal sűrűn megtűzdelt lemezeket, egyszerűen a bandák nagy része abszolút nem tud újat mutatni. Mindig kíváncsian várom az új Finntroll, Eluveitie, Arkona vagy Korpiklaani lemezeket, de ha kevésbé populáris bandákat kellene említenem, ott van például a Metsatöll, a Skyforger vagy a Temnozor. Az a baj, hogy a legtöbb „feltörekvő” folk metal banda a nagy neveket próbálja utánozni több-kevesebb sikerrel, de a produkciójuk abszolút jellegtelen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz, amit csinálnak, csak azt, hogy meghallgatom, és utána odarakom a másik 100 ugyanilyen lemez közé.

A fentebb leírt gondolataim sajnos a Fferyllt első lemezére is igazak. Az alapvető koncepció nem rossz, csak kissé elcsépelt. Az alapító Diarmaid kitalálta, hogy a zenén keresztül tiszteleg ősi vallásának, a nyugat-európai pogányságnak. Dalainak témái az ásatrú és a druidizmus köré fonódnak, véget nem érő kelta csomóként. Félretéve azt az apróságot, hogy az oroszok pogány vallásának inkább van köze Veles-hez és Svantevit-hez, mint Odin-hoz, Hosszúkezű Lugh-hoz meg Dagda-hoz, a koncepció passzol a mostanság trendi európai pagan image-hez.
Viszont a szövegek, melyek 2 dal kivételével mind angol nyelven íródtak (bár lehet helyesebb lenne a konyhaangol kifejezés használata...), lubickolnak a közhelyekben. Csak egy kiragadott példa:

„Rise ye sons of frost and metal,
Rise ye children of the waves.
Win the world or die in battle,
Send to Hel those christian slaves!”

Persze ettől a zene még lehetne fantasztikusan jó. Nosza, hallgassuk meg az albumot, mely ígéretesnek indul. Kecskeduda dallama nyitja a lemezt, mely egészen kellemes. A szintidallamok is rendben vannak, a gitárok a szokásos Ensiferum-os riffelési modellt követik. Egyszerű, bólogatós témák, laza dallamocskák. Élesebb fülű hallgató révén sajnos azonnal elkezdett zavarni a dobok művi megszólalása, ami mint kiderült, nem véletlen, mivel dobgép üti a ritmusokat az egész lemezen. A sok népi és akusztikus hangszer ellenére, ami egyébként dicséretes egy ilyen fajta zenében, sajnos a szinti és a gépi ritmus kicsit steril, műanyag hangzást kölcsönöz az egész Dance of Druids-nak. A második számtól aztán vokál terén is beindul a szekér, a klasszikus tiszta női ének-hörgős férfi ének jól megszokott sémáját követve. Ezen a fronton is erősítésre szorulna a csapat, mivel az énekesnő meglehetősen karcsú produkciót nyújt. Sajnos mind hangképzés, mind angol kiejtés tekintetében ráférne még a fejlődés.

A gitárosok jól végzik a rájuk bízott munkát, ami jobbára egyszerű ritmuspengetésből áll, néha megszakítva egy-egy aprócska dallammal, de ezeket inkább a billentyű hozza. Néha eleresztenek egy-két szólót, de semmi emlékezeteset nem művelnek.
Ami meglepett, mennyi vendégzenész vállalt szerepet ennek a lemeznek az elkészítésében. Például az Arkona-ból Vlad Cherepovsky is játszik az albumon különböző népi dudákon, de a Folkearth-os Simon Muller fuvolázik és ír sípon játszik, vagy a Suada-ból két tehetséges hölgy hozza a maga hegedű-és hárfadallamait. Mindenképpen pozitívum ez a nagy számú akusztikus hangszer, és jól is szólnak a dalokban, de ez sajnos nem emeli ki a lemezt a középszerűség állapotából.
Ráadásként kapunk két bonus track-et, amit személy szerint szívesen kihagytam volna. Az Ensiferum Lai,Lai,Hei feldolgozása a kettő közül a rosszabb. Az eredeti szám epikussága, energiája valahogy abszolút nincs kódolva ebben a feldolgozásban, ráadásként a finnül éneklős résznél már nekem fájt az énekes hölgy durva akcentusa. Az Inis Mona az Eluveitie-től tűrhető, de minőségben a felvétel messze az eredeti mögött marad, és ez is kicsit energiahiányos.

A Fferyllt elsőre ennyit mutatott meg a benne rejlő lehetőségekből. Remélhetőleg legközelebb valami meggyőzőbbet sikerül előrukkolni, különben ők is evezhetnek együtt a fiatal és sikeres bandák farvizén, számos versenytársukkal együtt.

SAMPLE:
MySpace link

A Csekk „Tomo” Tamás (basszusgitár), Farkas „Castro” János (dob), Kiss „Padre” Péter (gitár, ének) és Mándli „Tevi” István (gitár) felállású zenekar idén tíz éve hogy létezik. Számtalan fellépés van a hátuk mögött, és persze a zenékben sem szűkölködtek: az elmúlt pár évben megjelent néhány lemezük és emellett jó pár válogatáslemezen is megjelentek a dalaik. A főként a ’80-as évek dark/gothic stílusát magáénak valló zenekar új lemeze, a napokban látott napvilágot. Nézzük, mit tartogat nekünk!

Az első dal a Believe In Faith címet viseli. Enyhe pszichedelika itatja át a nyitó dallamokat, tipikus ’80-as évekbeli érzésvilággal – a képek sorra bukkannak fel a meghatározó jellegű gitártémákon. A ritmusszekció is alaposan megmutatja magát, kőkemény, határozott alapokon fut végig a szerkezet, amelyre a karcos, karakteres hangok épülnek. A témák szinte egy-egy virágként nyílnak meg lassan, majd könnyedén állnak össze egyetlen képpé a jól összerakott mozdulatok. A címadó Sequel a következő a sorban: keményebb hangon indít, pörgős dobütemekkel, enyhe kiábrándultság érzetével, amit azután egy másik, felemelő hangulat vált fel. A refrén kellemesen olvad bele a szárazabb alapokba, kiemelkedik közüle és feldobja a számot. A vonalvezetés jó, erőteljes hangok dominálnak itt is, dinamikus, lendületes az egész.

Az Alcyone egy megtorpant világ kitárulkozása, a lassabb témavezetésnek köszönhetően elgondolkodtató, ugyanakkor bársonyosan melankolikus érzések bontakoznak itt, finom gitártémákon, kidolgozott, erőteljes alapokra épülve; az ének pedig egyenesen megkoronázza ezt a felbukkanó képet. Köztes állapot ez, némi lebegős gitárkiállással, mozgásban lévő vibrálással, ami elszakít a földtől és atmoszférát teremt mindezek összességéből. Könnyed kis darab, szombat délutáni autózás, ki nem fogyó aszfaltúttal a kocsi kerekei alól…
A Dreamesence ezt a színes vonalat folytatja, megkapó témavilága, kellemes árnyalatai vannak a zenei összképnek – finom ecsetvonásokkal van megfestve az egész hangulat a váz hófehér vásznára, és ahogyan halad a dal előre, úgy rakódik egymás után fel az újabb és újabb réteg, amely egyre teltebbé teszi a kifejezést. Könnyed darab ez is, könnyen befogadható, élvezetes munka gyümölcse. Érződik a kidolgozottság a kompozíción, nincs összecsapva, és nincsenek felesleges hangok.

A Hopes And Doubts laza szerkezete óvatos hangokkal úszik be, hogy szép lassan kitöltse a teret, amelyet magának alkotott. A kissé fájdalmas mementó, a hitetlenség rabjainak, a kételkedőknek nyílik meg igazán: nincs itt másról szó, mint a penge élén való táncról, a remények és kételyek idején. Nem érteni a történéseket, annyi mint megérteni azt…Van itt ugyan egy rész, amikor karcosabbra vált a gitár, a kontraszt így jól ki is jönne, de kissé ellaposodott ez az egy rész valamiért – talán erőteljesebb hangokkal kellett volna aláfesteni az egészet. Ettől függetlenül megfogja az embert és magával sodorja így is az ár.
Az Evestrum ébredése ismét más képeket hoz elénk: a hangulati vonal követi az eddig megszokottat, de természetesen ebben az esetben sem beszélhetünk szabvány klisékről. A ’80-as évek hatása (The Sisters Of Mercy, The Mission, Fields Of The Nephilim, stb) érződik ezen a dalon is, de nincs benne semmi, amire azt mondhatnánk: ez bizony plágium. A hangszerek remekül szólalnak meg, a keverési arányok itt is jók, minden hang jó helyen bukkan fel, jól jön át, érezhetőek az árnyalatnyi különbségek, és ezeknek fontossága. Bizony jó helyen kapirgál a zenekar:)

A Flow egységes pillanatként tűnik el a mérhetetlen időben, ugyanakkor egyetlen pillanatra mindent leállít és magában hordoz minden átadhatót. Könnyű, lágy dallamok alatt finom ritmusjáték, a rövid kis instrumentális dal elvarázsol és máris továbblép egy következő végtelen pillanatba, ami még el sem kezdődött, máris véget ért… Az Ananda szinte egyenes folytatása az előző track érzelmi világának: az atmoszférája ugyanolyan különlegesen csábító, magával ragadó. Finom témákon suhan a szerkezet, az ének szinte drámai hangot vesz, fájdalom és illúzió kapcsolódik benne, jó az, ahogy Péter kifejezi magát, ahogyan bánik a hangszálaival. A lebegés örvénye kiteljesedik, lazán kezelt ritmusok, óvatos részek váltakoznak, fokozzák a hangulatot és ébrednek tisztán. Gyönyörű.

A The Pain Of Oblivion egy napsütötte délután képe, ami felvillanó szabadságvágyainkat ébreszti fel – ki a falak közül, megfogni az élet lényegét. Útkeresés és úton járás egyszerre: karcos hangok robbannak a fény felé, érintések szabadulnak el, test test ellni játszmája ez. A zenei szerkezet bővelkedik a jó megoldásokban, katarzisban és tiszta eszméletvesztésben egyaránt. A dob lüktetése, a basszusgitár dobbanásai, a gitárok fékeveszett hangjai sodornak egyre tovább… A Tribulation And Rapture egy erős dal a korongon, kissé olyan, mintha a The Nephilim-et hallgatnám, persze ez nem olyan metalos, inkább valahol a gothic rock súlyosabb ütemvilágában helyezkedik el. Jól táncolható darab, koncerten is biztos nagyot üt! A dallamok itt sem hiányoznak, a kőkemény alapok felett valóságos száguldás veszi kezdetét a jövő felé, kétségbeesett kapaszkodás, és egyben a dühöngő lélek akaratának érvényesülése fejeződik itt ki. Lángok, amik foglyul ejtenek…

A korong záró dala az Amen. Ez is egy dinamikus ösztönszám, hogy így nevezzem hirtelen. Ösztönszám, mert érezhetően van benne némi belső feszültség, komikus tragédia a viaskodásban, ezernyi viharfelhő súlya. Egyszerű felépítéssel találkozhatunk, viszont nem is kell túlbonyolítani mindent ahhoz, hogy jó dal szülessen belőle. Érezhető a maximális odafigyelés a kompozíción belül, remek hangokkal operálnak a fiúk, és a lemezt is korrektül zárja ez az utolsó track.
Összességében egy nagyon jó korongot vehet kezébe a rajongó: aki szereti a ’80-as évek hangulatát, vagy csak simán kíváncsi az egyik ebben legjobb magyar banda új anyagára, az látogassa meg a weboldalukat.

SAMPLE:
MySpace link

A Metal Blade egy újabb kiváló felfedezettel dicsekedhet, méghozzá a portlandi Those Who Lie Beneath nevezetű brutális hordával, akik március végén debütálnak első nagylemezükkel. Véleményem szerint lesz sikere a bandának, ugyanis egy nagyon masszív és erőteljes albumot hoztak össze a srácok. A kezdeti sikereket az is jól mutatja, hogy a tavaszt olyan nevekkel turnézzák körbe Amerikában, mint az Aborted és a The Red Chord, valamint nem lehet rossz dolog a Metal Blade-nél debütálni.

Az első szám azonnal felpezsdíti unott vérünket, s arc letépő kegyetlenséggel hatol a hallójáratainkba. A tempó irgalmatlan, azonban nem kell annyira megijedni, mert rövidebb szólók és breakdown-ok is hallhatók a gyilkos üvöltés, sikítozás mellett. Meg kell hagyni, azért Jamie Hanks az énekes hangja is dicséretre méltó az irgalmat nem ismerő hörgésével. A folytatásban is ez a meghatározó tendencia, de a számok nagy részében azért még fellelhetőek a kötelező berobbanások a breakdown-ok kezdetekor, és a szólókat, dallamokat sem spórolták ki szerencsére. Ez tényleg egy belevaló vérpezsdítő zene. A folyamatos cséplés mellett a technikás gitár szólamok és ritmustördelések is mozgásra buzdítják testünket. Valamint a mosolygás érzése is megtalált engem a számok hallgatása közben, mivel ez a kegyetlenség sokakban meglapul és ilyenkor mintha kitörne a zene hatására. Valószínűleg ez nem mindenkinél van így, de aki ismeri ezt az érzést, annak tetszeni fog a TWLB megrendíthetetlen ereje. Erre ad bizonyosságot az ötödik Building And Breaking Bridges, ami egyszerűen zseniális. A szám közepe felé követhetetlen tempóval hallhatjuk a dob és a gitárok fergeteges játékát, amit hirtelen fel se lehet fogni, majd ezt követi a változatos breakdown rengeteg újabb gitár dallamokkal. Sokszor meg kellett hallgatnom mire felfogtam valamit is belőle. Az ezt követő Frozen Feastings is megőrjít a tempójával és a gitár játékaival, egyszerűen úgy mészárolnak le, hogy közben azért még gondolkodtatnak is. Egészen a befejezésig követik a számok ezt a tendenciát, de még mindezek mellé némi modernebb bontott témákkal is meg van fűszerezve. A befejezés, pedig egy mestermű. A Still Breathing egy közel nyolc perces instrumentális szám, ami lassan, érzelmes gitározással kezdőik, majd egyre inkább fokozva a hangulatot átvált torzított, szaggatott játékba. Mindezek alá folyamatos, lassabb gitár szólókkal nyugtatja le a hallgatót ez után a kegyetlen negyven perc után, amit tőlük kaptunk.

Amikor elkezdtem hallgatni, azért kicsit féltem, hogy ez a tipikus divatban levő amerikai tucat deathcore lesz, amit kapok. De szerencsére nem, jó azért vannak benne arra hajazó részek, bár ők jócskán túl mutatnak a sablonokon szerencsére. Felsorolhatnám a hatásokat, amiket rajtuk érzek, de szerintem felesleges. Egyszerűen egy technikás, irdatlan tempójú, de mégis dallamos bandáról van szó.

A pár éve Slayer and the boys-ként induló hazai banda 13 perces demo/ep-jét szeretném bemutatni itt, ami a Dzsukhell Rekords 2-es kiadványa volt tavaly. 2008-ban rögzítették, 200 kézzel számozott példány jelent meg belőle, szép és ötletes papírtok, kiváló zene - öröm ilyen hazai underground cuccal találkozni. Társadalomkritikus szövegeket kapunk tőlük, a borítóban olvashatóak angolul, valamint a magyarázatuk angolul és egy külön kis lapon magyarul is.

From Ashes Rise, Tragedy, Catharsis vonalon mozog a zenekar, a felállás: Dr. Slayer (Human Error), Laci, Gabi, Konti, Elliott (FallenIntoAshes). Itthon nem sokan művelik ezt a fajta sötétebb zenét. A myspace-ükön megtalálható a cd első 2 száma, 2 újabbal együtt. Utóbbiakat tavasszal adják ki egy új lemezen.

Túl vannak egy kisebb Európa-turnén is, Ausztria, Olaszország, Szlovénia, Csehország és Lengyelország érintésével. Én eddig egyszer láttam őket élőben, 2009 nyarán Pesten a Kingdom előtt, akkor is meggyőzőek voltak a nem túl jó hangosítás ellenére is. De ez a szám biztos, hogy nőni fog idén. Lehetőség a fővárosban kétszer: március 6., Dürer Kert (/FallenIntoAshes, Zero Tolerance), május 26., Mappa Club (/From The Depths, Gyalázat).

Íme a punk 2010-ben! Reggelente biztos benyomom a cd-t, segíteni fog a "hétköznapokon".