Lemezismertetők

BRIEF SUM: The great things born in silence. Then the silence ignited by the noise and something borns, in this case, the third album of Gloria Morti which overwhelms the audience with its precision and solid sound. The band shows what strength lies in speed when someone can do it properly and wouldn't forgot about the nice refrains and melodies!

A Halál Dicsőségének története 1999-ig nyúlik vissza, Finnországba. A csapat még thrash metal-ként kezdte működését, de hamarosan a tagok fele szétszéledt, majd az új felállás egészen más irányba fordult. Dallamokkal felvértezett, intenzív, extrém zenék irányába, valahol a death/black között. Mindenesetre a zenekari fotók lendületet és erőt sugallnak.
Rengeteg demófelvételen voltak túl, mire korongba préselhették debütáló lemezüket, ami minden felől kedvező kritikát kapott. Négy évnek kellett eltelnie a folytatásig, amit a csapat saját pénzéből finanszírozott, és a gitáros, Juho Räihä stúdiójában készült. Ezen a recepten nem változtattak most sem, az Anthems of Annihilation-t ismét itt vették fel. Sokat elárul az is, hogy olyan csapatokkal sikerült egy színpadon fellépniük, mint a Dissection, The Crown, Mayhem és a Zyklon.

A korong külsőre egy számítógépes játék install lemezére hasonlít, a betűtípusok, a grafika. Ez lehet a koncepció része, hiszen most egy összefüggő történetet mesélnek el, emberekről és gépekről, akik háborúznak egymással. Hallottunk már ilyent eleget, nem igaz? Mindegy, ennek kapcsán aktuális témákról zengik énekük és dalolnak az emberi ostobaságról. Kifogyhatatlan témák tárháza. Eddig semmi izgalmas.
Meneteléssel indul a lemez, ami egy rövid dalba torkol. Érezni, hogy a csapat még nem akarja itt kimutatni foga fehérjét. Nem úgy a folytatásban. Bele a közepébe! Pattogós megszólalás, állandóan pörgő dobok. Hörgős és rikácsolós ének. Ami kiemeli a death metal vonalból és inkább a black felé tolja, az a háttérben meghúzódó szintetizátor, ami a refrénnél zongorafutamokat szolgáltat. Ez dimmu borgir-ossá teszi a dalt és nem mellékesen kiemeli a refrént.

A folytatás csak épp egy levegővételt enged a hallgatónak, mert aztán folytatódik a feszes tempó. A lemez egyik legjobb dala jön. Olyan, mint egy modernizált viking dal. Nagy ívű morgós refrén, reszelő gitár dallam és szinte ipari ritmus. A következő tétel sem hoz megnyugvást. Irtózatos erejű kezdés, érezzük, hogy ezt így a dal végéig nem lehet bírni, de a csapat csak a verzében vesz vissza, szinte már-már laza thrash-be mennek át. Ezek után viszont már tényleg eljön a várva várt lélegzetvétel. Egy hangulatközjátékot kapunk Swallowed by Defeat címen. Egyszerűen kellemes dal. A basszus simogató, a billentyű szolidan háttérben, a gitárok éppen csak annyira koszosak, hogy érezzük, nem ez a dal fogja elhozni a várt nyugalmat, ez csak a nagy összecsapás előtti elrévedés. Az Obey laza dobolással kezd, tévedtünk volna? De nem, középtempós zakatolásba torkoll a szerzemény, de a szellős dob kiállás visszatér a nóta folyamán. A lendület elvész, de az engedelmesség (Obey) senkit nem hoz túlzottan lázba. De ez csak átmeneti dolog, a történet megköveteli magának.

A Cut from Gaia mintha reményt adna, a középtempós verzére egy pörgős refrén épül. Ezek után a lendület fokozatosan visszatér. A sebesség jól áll a csapatnak, náluk pont nem elveszik, hanem ezzel jön vissza az erő a dalokba. A Redemption-ban már a refrén is sebesség mámorban úszik. Elérkeztünk a kezdés lendületéhez. Nincs is már más hátra, csak a záró Chaos Archetype. A cím talán arra utalhat, hogy nincs megváltás az emberiség számára, hiába mászik ki az egyik bajból, előbb-utóbb újba kerül. A dal a közepe felé hirtelen leáll, a szintetizátor veszi át a szerepet és ez marad a végéig. Apró győzelem van, nincs megváltás.

Nem gondoltam volna az elején, hogy a csapat meggyőz. Számomra a körítés és a szintetizátor nem volt igazán csalogató. De el kell ismernem, nagyot alkottak a finn srácok. A zenekarfotó nem állít valótlanságot, tényleg bennük van ez az erő, ez a pusztító lendület.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: The High Confession is a super-group of known and acknowledged musicians. The members are Steve Shelley, Chris Connelly, Sanford Parker and Jeremy Lemos. Their debute album Turning Lead into Gold With The High Confessions is an authentic psychedelic post-rock stuff, with industrial flavours and unfortunately a little bit low on ideas.

A The High Confessions egy nemrégiben alakult, amolyan post-rock szupergroup féleség. A csapatot A Sonic Youth dobos Steve Shelley alapította, olyan neveket gyűjtve maga mellé mint Chris Conelly (Ministry, Revolting Cocks, Pigface), Sanford Parker (Minsk, Buried at Sea) és a White/Light hangmérnökét, Jeremy Lemost. A Turning Lead into Gold cím már némileg sejteti velünk, hogy valami érdekes zenei fúzióra számíthatunk a lemez hallgatása során és ez valóban így is van. A kooperáció eredménye egy pszichedelikus, indusztriális hatásokkal megpakolt massza lett, egyfajta hangkollázs ami határozottan érdekes, de hogy emellett izgalmas is lenne az már talán vitatható.

Az album nyitódala a Mistaken for Cops a lemez egyik konvencionálisnak mondható nótája (összesen van talán kettő), mind a hosszát, mind a szerkezetét tekintve. Chris Conelly éneke nagyon elszállós, a zene pedig csak erősíti ezt az érzést. Az ezután következő 4 tétel mindegyike minimum 10 perc környékén terpeszkedik. Különösen nagyra hízott a másodikként érkező, 17 perces Along Come The Dogs. A nóta szép lassan épül fel, kissé kaotikus bevezetés után indusztriális zakatolásba megy át, kántálós, kiabálós szövegeléssel. Nem egy könnyen emészthető melódia de nem is ez volt a cél. Következik a The Listener, lassan hömpölyög át az agytekervényeinken, agyoneffektezett gitárral és egészen nyakatekert énekdallammal. A Dead Tenements aztán elektronikus kütyüzésekkel operál, a vokál ezúttal is hatásos. A mélyből, feltartóztathatatlanul előtörő dobtéma uralja az egész dalt. Talán az album legjobb számához van szerencsénk. A lemez végére azért kapunk egy kicsivel hagyományosabb felépítésű megoldást is. A Chlorine and Crystal a nyitódallal együtt a „slágeres” vonalat képviseli a korongon, mintegy közrefogva a három elektronikus és indusztriális zörejekkel, pszichedelikus elszállásokkal telepakolt középső három tételt.

Ahogy már korábban írtam a Turning Lead into Gold With The High Confessions egy egészen érdekes anyag. A pszichedelia kedvelőinek mindenképp megér egy próbát mert kellő ráhangolódással különös utazásban lehet része a hallgatónak. Ez az utazás azonban néha egy kicsit egyhangú és ezáltal nem túl izgalmas, könnyen türelmét veszítheti az ember. Engem személy szerint, gyakran a „történjen már valami!” érzés kerülgetett miközben már hosszú percek óta hallgattam ugyanazt a soha véget nem érő témát a lemezen. Sajnos ez az érzés az egész anyagra rányomta a bélyegét. Tudom, ez egy ilyen stílus de azért nyilván lehet ezt sokkal érdekesebben is csinálni.

BRIEF SUM: The album is awfully weak even for a Motörhead copy. It's not worth wasting the time on it.

Titus Tommy Gunn, alias Tomasz Pukacki a lengyel metal színtér veteránja. Pályafutását 1986-ban kezdte az Acid Drinkers soraiban, mellyel tizennégy albumot, ep-ket, single-eket, koncertlemezt, DVD-t jelentetett meg, tehát gazdag múlt van mögötte. Tavaly úgy határozott, hogy szólólemezt készít, mégpedig Tomasz „Lemmy” Olszewski (Turbo, Creation Of Death) gitárossal és Viking (Heavy Weight, Short Fuse) dobossal.
Fogalmam sincs, hogy ennek a produkciónak mennyi köze van az Acid Drinkershez –a csapat lemezeinek ismeretének hiányában nem hasonlíthatom Tommy szólóanyagát az A. D.-hez-, de gondolom semmi, mert miért adna ki szólóban is egy thrash/crossover albumot? Azt írja az infolap, hogy ha Lemmy (mármint a Motörhead főnök) úgy határozna, hogy szólópályára lép, akkor úgy szólna, mint Tommy Gunn. Ez a magas fordulatszámú lemez a Motörhead és Ozy Osbourne fanatikusaihoz szól. Na azért ennél a két pontnál megálltam egy kicsit, vettem egy mély levegőt és eltűnődtem azon, hogy egy-egy kiadót mit meg nem tesz művészeiért, hogy a promóció érdekében mindent bevet. A meghatározás egy óriási félrevezetés, tévedés, hiszen a korong nyomaiban sem hasonlít a két ikon munkásságára. Egyrészt sehol sincsenek az Ozzy-ra jellemző súlyos riffek, másrészt a felvonultatott tíz nóta még a leggyengébb Motörhead szerzeményekkel (kevés van belőlük) sem veszi fel a versenyt, harmadrészt, Tommynak messze nincs olyan karakteres, védjeggyé vált hangja, mint Lemmynek.

Egyszerű témákra épülő, basszusorientált felvételeket vezet elő Tommy a társaival, csak nem olyan magas színvonalon, mint a Motörhead. Színesítendő az anyagot doromb is feltűnik a The Bitch Is (Still) Dead-ben illetve Scarass-ban, az As Long As You pedig a Guns ’N’ Roses It So Easy-jéből merít. Talán a Varan’s 10-t tudnám megnevezni, mint a lemez legjobbját, de azt is csak jó indulattal illetve kényszerből.

Semmit nem vesztettünk volna, ha Tommy nem jelenteti meg ezt a korongot. Tartok tőle, hogy a lemezt pusztán saját szórakoztatására készítette el.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: I don't think this album would cause deep wounds in the fans of modern metal/melodic/emo core. Not a milestone, but not that bad. Time (and record sales) will tell whether the fans need it.

Az utóbbi időben úgy érzem, kevés az értékes, tartalmas, valami újat, szokatlant, váratlant felvonultató muzsika. Lehet, hogy a hiba csak bennem van és kihagytam valami szenzációsat, amelynek az az oka, hogy a nyarat végigrobotoltam, így kevés időm jutott új zenék megismerésére, felfedezésére. Nem baj, majd ősztől…

A Tarnowskie Gory-ban (Lengyelország déli részi) 2005-ben alakult csapat muzsikáját az infolap modern dallamos metalnak/rocknak aposztrofálja, a Fall Out Boy és a The Mars Volta rajongóktól kezdve, a progresszív zenékért lelkesedőkön át, a Meshuggah követőknek ajánlják a lemezt. Ezenkívül a csapatot a helyi színtér egyik legérdekesebb alakulataként emlegetik, hangzásukat általában furcsa, friss, erőteljes és atmoszférikus soundnak írják le. 2007-ben rengeteg koncertet adtak úgy odahaza, mint külföldön, ebből is látszik, hogy a srácok komolyan veszik a dolgukat, le akarják tenni névjegyüket a színtéren. Pár sorral aztán azt tudjuk meg, hogy a Mogua egy alternatív/new wave csapat. Valahol az alternatív és a modern metal között mozognak, ellenben progresszív hatásokat nem véltem felfedezni, dalaikat nem jellemzi a progresszív csapatokra jellemző elvontság, komplexitás. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy értenek a fogós dallamok megírásához, prezentálásához, csak hát az ötletesség, a szikra, a valami új hiányzik belőle.

Konyu énekes/gitáros hangja az ex-Faith No More, Fantomas frontember Mike Patton orgánumára emlékeztet, de a dallamok mellett üvöltésre is ragadtatja magát, mely a modern bandákhoz való kötődést hivatott kidomborítani. Konyu hangjából kifolyólag értelemszerűen tetten érhető a Faith No More hatása, ugyanakkor a Machine Head, a Korn, a Deftones sem ismeretlen előttük. Van súly a dalokban, feltűnnek a szaggatott riffek, megtaláljuk a groove-okat is, csak 2010 közepén ez már nem szolgál újdonsággal. Az I Can Hold a lemez slágereként határozható meg, akusztikus gitárral és dobbal előadott lassú, már-már balladisztikus felvétel, melynek klipje a Youtube-on is látható. Feltétlenül a csapat számlájára írandó, hogy Dywan személyében egy tehetséges basszusgitárost tudhatnak soraikban, a hangszer nem tűnik el, játéka remekül hallható, a Don’t Look Down-ban pl. funky-s futamokat penget.

A mai dömpingben ez a lemez egy csepp a tengerben, figyelemfelkeltésre talán elegendő, de többre nem nagyon. Aki a fentebb vázolt zenekarokat és zenei világot önmagának érzi, azzal azonosulni tud, belefülelhet a korongba.

BRIEF SUM: Not bad for a beginning, they have no reason to be ashamed, but they has to develope much compared to other similar bands. I think they can do it.

A Swindonból származó kvartett 2007 végén alakult, tehát egy viszonylag új zenekarral van dolgunk. Azzal az elszánt céllal alakultak, hogy feltámasszák a ’90-es évek hangzását, amelyen ők felnőttek és egy amolyan vissza a gyökerekig lemezt készítsenek, ezenkívül, hogy jól érezzék magukat.

A Downfall-t megelőzően egy cím nélküli Ep-t jelentettek meg, melyre a Rising Records lecsapott, így a bemutatkozó anyag az ő égiszük alatt jelent meg. Elég tág kör ez a ’90-es évek hangzása meghatározás, azonban elég meghallgatni a nyitó Never Bee Free-t és máris tisztázódnak a körülmények. A Down, C. O. C., Kyuss, késői Trouble nyomdokain halad a muzsika és ehhez egy újabb adalék a borító, főleg a Down-ra hajazó zenekari logót képező betűtípus. Az Ask No Question vége felé kellemes, a Trouble-ra emlékeztető zakatolós riffeket pengetnek Tom Norris és Tom Bull gitárosok, de a Down lassú pillanatait is felvonultatja a dal, az Until I’m Done-t a new orleansi/southern csapatokra jellemző akusztikus témákkal színezik, az Another Life-ban pedig némi Motörhead (a Traitor nótára gondolok, legalábbis a kezdést illetően) is megvillan. Mind Norris, mind Bull megosztják egymás között az énektémák, hangjuk között nincs sok eltérés. Chris „4D” Ford basszusgitáros és Rich Cowdry dobos alkotják a magabiztos, feszes ritmusszekciót, Chris bőgője dohog, ahogy ezt a műfaj megkívánja.

A promolap azt írja, hogy a ritmusszekció old school grunge hozzáállást tanúsít, nos ezzel nem értek egyet, mert a zenekarra (a dalokra) nem jellemző a befelé forduló, letargikus hangulat. Hozzátartozik még az is az igazsághoz, hogy nincsenek lelassult, hosszú jammelések, mint pl. a Kyuss esetében, ízesen, feelinggel játszik mindegyik zenész, de sajnos még sem tudok maradéktalanul elégedett lenni a hallottakkal, mivel becsúszik egy-két sápadtabb felvétel (pl. Downfall, Final Sunrise – ráadásul kísértetiesen hasonlít egymásra mindkét dal kezdése, felépítése, It’s Been A Long Time), ami annyit tesz, hogy nem egységes a színvonal. Vagy le kellett volna hagyni ezeket vagy jobbakat kellett volna írni helyettük. Feltétlenül ki kell emelnem a Getting Old-ot és a Seven Gods Of Chaos-t, ezek a lemez legjobb felvételei. Telten, vastagon szólal meg az anyag, nem vitték túlzásba a torzítást.

Nem nevezném kihagyhatatlannak lemezt, de aki már ki van éhezve egy újabb C. O. C. vagy Down lemezre, mindenképpen csillapíthatja étvágyát ezzel az alkotással. Kár a gyengébb szerzeményekért, akkor a pontszámom is magasabb lenne.

BRIEF SUM: A hc/metal stuff which is nice to raise adrenaline and for shredding with serious and thought-provoking message. I hope they won't let the quality down in the future. Promising beginning.

2006 végén Nagyi (énekes ex-Radipopassive) és Iván (szólógitáros ex-Cothurnus) alapították a zenekart. Attila személyében találtak egy dobost és el kezdtek próbálni, majd december derekán szállt be Gyula basszusgitáros (ex-BGP, ex-Bensörmens, Growupfuckitup) és Muhar gitáros (Growupfuckitup). Első fellépésük Győrött a V2 hajón volt 2007 április 29-én, azóta számos helyen léptek fel, elsősorban Győr környékén: Mosonmagyaróvár, Jánossomorja, Almásfüzitő, Hanság-Nagyerdő, Dévaványa... Sajnos ezen rövid idő alatt több dobos cserén is átestek (Attila családi okok miatt kiszállt), de vendégzenészeknek köszönhetően a koncertezés nem állt le, a doboknál Sudge (ex-Bensörmens, The Staves), gitárnál Muhar öccse Csabi (ex-Kevés, ex-prime Cuts), segített ki a bandát, ha a szükség úgy hozta. 2007 decemberében kezdtek el próbálni Milánnal (Watch My Bag), akivel minden nagyon jól alakult csak egy visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott külföldön, Mester Péter (ex-Mos Eisley) került a helyére. Kis idő múlva kiderült, hogy Péter munkája miatt mégsem a banda embere, és visszacsábították Milánt.

2009. április 17-én vonult stúdióba a csapat, hogy felvegye bemutatkozó anyagát. (Milántól a felvétel után újra elváltak, helyét Pedró a Dorgó nevű beat zenekarból vette át). Az Ep (öt saját szám és egy bónusz track) címe tökéletesen fejezi ki azt, hogy mi vár a zenehallgatóra, mintegy 15 percben. Az ős Cadaveres De Tortugas-t, az egykori Savaria Colonia Hardcore bandákat, a Womb-ot és a Biohazard-ot juttatták eszembe a felvételek, tehát lendületes, vérbő riffekkel és földbedöngölő basszussal megtámogatott zenéről van szó, melyből nem hiányoznak a groove-ok, a szaggatott témák sem. A Félelem Tánca című darab jött be nekem a legjobban, de ez nem azt jelenti, hogy a többi rossz lenne, csupán arra hívnám fel a banda figyelmét, hogy ezen az úton kellene továbbmenni. Nagyi intenzív előadása az ex-Womb, Strong Deformity énekes Hair-re emlékeztet, bár ő hanyagolja a torokszaggató üvöltéseket. Bónuszként a Kiss egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) klasszikusa, a God Of Thunder hangzik el, de úgy érzem, hogy a dal gonosz, sötét hangulatát nem csípte el a zenekar illetve egy kicsit fel is gyorsította. Egy Biohazard feldolgozás jobban állna nekik.

Első lépésként ez egy korrektül összerakott anyag, hardcore rajongóknak feltétlenül ajánlom, a csapat teljes mértékben rászolgál a stílus fanatikusainak a támogatására.

BRIEF SUM: I can't speak of remarkable or favourite songs, much rather of outstanding details and moments. This is due to the fifteen minutes long songs. The ancient says is acceptable in this case: sometimes the less is more. Though in the appropriate mood the epic songs filled with bitter pathos could offer a pleasant entertainment.

A lokálpatriótizmus véleményem szerint egy dicséretes érzésvilág. Főleg ha cselekedetekkel párosul. Mint például, ha szülővárosod, lakóhelyed múltját, történeteit, legendáit valamilyen művészi (tágabb értelemben véve) kifejezésmódban a világ elé tárod. Lényegesen több, kézzelfoghatóbb momentumokkal tud szolgálni, mint ha „csak” úgy általában a hősökről, csatákról, természetről lenne szó. Persze, ha valaki olyan szerencsés helyzetben van, hogy a németországi Baden-Württemberg tartományában születik, annak szinte kifogyhatatlan a legendák tárháza. A Psychomantum név mögött Sargath (nem összetévesztendő az októberben új lemezzel jelentkező Dimmu Borgir frontemberével, aki egyébként is a Shagrath művésznéven fut) egyszemélyes projektje bújik meg. A fiatalember Heidelberg városának történeteit tárja elénk melódikus, atmoszférikus black metal keretein belül.

Sargath nem ma kezdte a históriások kemény melóját, mert immár tizenhét éve annak, hogy megalakult a Psychomantum „zenekar”. A témaválasztás mellett a vokál és a billentyűs hangszerek kezelése teljes körűen az ő számlájára írható. De ennyivel nehezen lehetne black metalt összehozni, s ezért segítőtársak munkáját is igénybe vette: Steffen Brückner gitáron, Nicola hegedűn járult hozzá az ötödik demó megszületéséhez. Igen, demóról beszélhetünk, bár a megszólalása egyes bandák sorlemezeit maga mögé utasítja. Nem követték el azt a hibát, hogy ódon történeteket ódon, garázshangzással szentségtelenítsék meg. Az epikus atmoszféra folyamatosan jelen van, a billentyűk bőséges munkához jutnak és nem csak aláfestésként, háttérhangszerként. Az időnként klasszikus zongora melódiaként jellemezhető dallamokat viszont nem ritkán popos prüntyögések váltják fel. S ezzel el is érkeztünk a fekete leveshez. Jöjjenek a negatívumok. A dob programnak sohasem voltam a híve, sajnos ezen az anyagon pedig eléggé érezhető, hogy nem ember püföli a nem bőröket. De engem az is zavart, hogy a bőven tíz perc fölötti számokban néhányszor előfordul, hogy disszonánsan hat a gitár, a vokál és a zongora együttese. Nem érzem a kohéziót, mintha széthullana dal. Továbbá gyakori, hogy mindenféle különösebb átvezetés nélkül egy olyan váltás történik, hogy azt gondolja az ember ez már a következő track. Pedig az hol van még, hátra van még tíz perc a dalból…

Igazából inkább az a gondom, hogy kedvenc számról, kiemelkedő dalról nem számolhatok be, sokkal inkább kiemelkedőbb részletekről, pillanatokról. Ez nagyban köszönhető az átlagban tizenöt perc közeli szerzeményeknek. Az ősi mondás most is helytálló: a kevesebb néha több. Viszont hiba lenne egy legyintéssel elintézni az anyagot, mert megfelelő hangulatban az epikus költemények keserű pátosszal megtöltve kellemes kikapcsolódást nyújthatnak. Csak ugye néha azon kapja magát az ember, hogy a gondolatai messze járnak és háttérzeneként hallgatja az anyagot. De még így is stílus társai fölé emelkedik.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: The goth metal of the 90's in a modern dressing with awesome melodies, energetic male and female vocals, and bitterly crying violion parts. Strength and suffering, pain and melancholy, beauty and reverie. These are the album of Tristania.

A Tristania-t már a 90-es évek végéről is ismerhetik a gótikus és a női énekes metal hívei. Bár a műfaj úttörői között tarthatjuk számon a norvég bandát, a stílus fazonszabászai közé sosem sikerült felkapaszkodniuk. Állhatatos és kitartó munkájuk során folyamatosan járták útjukat, toborozták híveiket, de a kiugró lemez, a csapatot a csúcsra felrántó sláger eddig nem készült el. 12 évvel a debüt és 3 évvel a legutóbbi album után itt a hatodik lemez, mely hűen hagyományaikhoz törekszik a változatosságra, régi és új elemeket ötvözve próbálgatja a csapat határait. Sötét hangulatok, gondosan kidolgozott harmóniák, fülbemászó énektémák, és szépen felépített többszólamú vokalizálás jellemzi a Rubicont.
Az Illumination lemez után, 2007 októberében érkezett a csapatba a Szardíniáról származó Mariangela, majd 2008 elején új bőgős, a korábban session zenészként közreműködő Ole, aki hamar dalszerzői vénáját is megmutatta. 2009-ben előbb a második gitáros posztjára érkezett Gyri (egy bájos hölgy), majd a dobok mögé került új ember Tarald személyében. Végül a szülői kötelességeket a zenéléssel összeegyeztetni nem tudó Østenstől a Green Carnation-ből és a Trail Of Tearsből már ismerős Kjetil Nordhus vette át a mikrofont.

Az új felállás 2010 első hónapjaiban több stúdióban rögzítette az anyagot, Anders és Ole felügyelete alatt. A keverés Waldemar Sorychta és Dennis Koehne keze munkája és a Flying Pigs
Studio-ban készült. A hangzás jó, a borító hangulatos, tetszetős, de egyszerű, a promo képeket pedig melegen ajánlom férfi társaim figyelmébe. :)

A nyitó Year Of The Rat a lemez talán legtempósabb, leglendületesebb témájával és izgalmas dobjátékot hozó szellős verzéjével tarol. Mariangela energikus, rockos csengésű hangja hamar bizonyítja helyét a csapatban. (A dalhoz készült klip a csapat honlapján is megtekinthető.) A Protection a grúvosabb és az elszállósabb részek váltakozására épül, finom hajlításaival, melankóliájával és hörgést is hozó zsigeri részeivel a lemez legjobbjainak egyike. Rockosabb hangvételű, tamjátékra és férfi énekre alapoz a visszafogott ének és a hisztéria határát súroló üvöltés között mozgó Patriot Game, az utolsó harmadában durva sortüzet idéző őrléssel. A vontatott, finoman zengő akusztikus gitárt is felvonultató The Passing szerintem rövid, de keserves hegedűdallamaitól lesz azzá, ami. Nélkülük sokkal sivárabb, szürkébb lenne. Súlyos, később visszatérő riffelés vezeti be az egyébként balladisztikus, talán kevés folkos ízt is hozó Exile-t, mely finom basszusfutamai és kesernyés bólogatásra ösztönző grúvjai lüktetésével alapoz.
A viszonylag sok férfi éneket hozó Sirens keleties dallamai és duettje ellenére sem jön át nálam igazán, pedig monotonitása mellett újra felsír benne a hegedű is. A misztikus hangulatú, tamokra és basszusra építkező Vulture azonban kísérteties, vontatott dallamaival és több rétegű férfi szólamaival is azonnal közel került hozzám. Az Amnesia egy zongorás ballada vonósokkal és természetesen torzított gitárral megbolondítva. Az ízt, az egyébként nem sekélyes hangulat mellé úgy vélem ezúttal is a hegedű hozza a muzsikába. A refrénben az énekdallamok talán lehetnének fogósabbak, de zeneileg nagyon rendben van a dal. A Megical Fix az album másik gyors témát is magába foglaló tétele, jó refrénnel, igazi, mélyről jövő hörgéssel, de összességében a korábbi nótákban megszokottól visszafogottabb hangszeres háttérrel. A több mint nyolc perces Illumination elegánsan merengős (olykor izgalmas basszusjátékra énekelt) részekből és döngölős, nagy ívű, férfiasan áriázós, együtténeklésre késztető refrénekből áll össze magával ragadó közönségkedvenccé. Azt kell mondjam, hogy kiváló zárás. Újraindításra sarkallja az embert.

Nem állítom, hogy hibátlan album, de a lendületes nyitás és a szerintem agyba ragadó zárás újra és újra az album lejátszására késztet. A köztük lévő dalok hoznak apró, kellemes meglepetéseket és újdonsággal nem, vagy alig szolgáló gót alapokat is, de talán kivétel nélkül mindben van valami, ami miatt érdemes rá odafigyelni, ami miatt szerethető. Ilyen például Pete Johansen hegedűjátéka, ami olykor más dimenzióba helyezi át a zenét, de érdemes figyelni a ritmusszekcióra is, mert nem csak a kötelezőt, az egyszerű alapokat hozzák.
Mivel még mindig az Illumination hatása alatt, annak dallamaival fejemben írok, bátran állítom, hogy ez a banda legjobb lemeze és érdemes a meghallgatására időt szakítani. Várom az őszi turnét, hátha felénk is ellátogat a banda, de addig is előveszem régebbi anyagaikat is, és újra megpróbálok közelebbi barátságba kerülni velük.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: Posion Awaits is goth music spiced with a bit of electronic sound, catchy melodies, nice songs but without great hits. Not a must have piece, but recommended.

A még 1992-ben alakult Darkseed számomra a 90-es évek nem túlságosan ismert és felkapott, az akkori magyar kritikák által kevéssé méltatott, nagyobb, ismertebb pályatársaihoz hasonlítgatott dark/goth bandáinak egyike. 1997-es Spellcraft című lemezük minden előzetes híreszteléssel, többé-kevésbé lehúzó kritikával szemben, benső várakozásaimnak megfelelően belopta magát a szívembe és a fülembe, de sajnos sem korábbi, sem későbbi anyagaik nem tudtak hasonló sikert elérni nálam.
Azt igazából nem tudom, hogy a „világpiacon” jelenleg milyen pozíciót tölt be a német csapat, az biztos, hogy az utóbbi három anyagot a Massacre Records gondozza, míg az azt megelőző három még a Nuclear Blast égisze alatt jelent meg.

A felvételek a csapat nemrég épült saját stúdiójában készültek a gitáros, Tommy Herrmann produceri felügyelete mellett. A pergőhangzás nekem kicsit puffogós, a szintis is elvész olykor kicsit a háttérben, és talán a megszólalása is lehetne néha markánsabb, de a hangzással így sincs nagyobb baj.
Két új tagot is köszönthetünk a csapatban, az Eisbrecherből érkezett bőgőst, Michael Behnke-t és az új, markáns torkot, Harald Winklert. Előbbinek nem kell nagyot villantania, utóbbi azonban jól hallhatóan, magabiztosan teljesít. Vélhetően a régi dalok interpretálásával sem akad gondja.
A csaknem fekete-fehér borító érezhetően próbál hatásos és hangulatos lenni, az eredmény azonban szerintem inkább a jellegtelenség, a sokat látottság felé hajlik.

Meglehetősen erős elektronikus effekt és zaj színezi, sőt adja az alapjait a Roads-nak, mely bár nem rossz, én nem érzem túl erős nyitánynak. Ezt egy lényegesen letisztultabb, mondhatni rockosabb szerzemény, a kiadó által első számú slágernek kikiáltott, kiválasztott, több mint 6 perces Incinerate követi, mely melankolikus refrénjével és mélázós gitár- majd felpörgős szintiszólójával valóban bekerülhetne akár a rádiók, televíziók műsorába is. A picit tempósabb, mind fogósságával, mind energiájával az erősebb dalok közé tartozó Poison Awaits csendesebb és zúzósabb részeket is tartogat hallgatóinak. Az album első balladisztikusabb tétele a Seeds Of Sorrow, mely kicsit talán tipikusnak hathat, mégis képes lehet megérinteni a lélek mélyebb szegmenseit. Az All Is Vanity újra egy az egyes részleteiben elektronikával jobban átitatott dal hangulatos szólóval, barátságos refrénnel és finomszövésű billentyűmelódiákkal. Egyik kedvencem, a Black Throne is szintis-loopos-kitudjamilyen varázslással kezdődik, de aztán szerencsére bólogatós, húzós, de fülbemászó dallamokat hozó nótává növi ki magát. Magával ragadó, tipikus koncertnóta. Az A Dual Pact irdatlan ismerős dallamra épülő riffel nyit, majd a melódiákat és az erőt is szem előtt tartva zakatol tovább. Zongora és puttyogás indítja a Torn To Shatters-t, mely lágy, érzelmes éneket és suttogást is hoz, csak hogy harapós riffel folytatódhasson. Itt is viszonylag több teret kap az elektronika a felépítményben, de szerencsére a gitárokon és az éneken van a fő hangsúly. Az ezt követő No Promise In The Heavens még inkább átitatott mindenféle digitális hangokkal, ritmusokkal, de ezzel együtt is az egyik legsúlyosabb és leghangulatosabb dala a lemeznek. Gitármelódiával indul a Striving For Fire, melyben a zordabb hangvételű ének is domináns szerephez jut, s mely szaggatott riffjeitől és kicsit az Amorphis-ra hajazó refrénjétől válik emlékezetessé. A CD legrövidebb dala, a Timeless Skies mély hangulata mellé jellegzetes Paradise Lost ízt is megjelenít, komótos tempójára és finom lebegésére építve. Popos puttyogással nyit a záró King In The Sun, mely a lemez talán legpörgősebb riffrészletét is felvonultatja, de a refrénben és úgy általában is a hangszerelés rádióbarátabb, könnyedebb hangvételt mutat.

A kiadói promo lap fogós, grúvos, elektronikus goth metalként jellemzi a Darkseed zenéjét, amely szerintem nem igazán grúvos, de szerencsére nem is túlságosan elektronikus. Az biztos, hogy hatásaikat nem tagadhatják le az urak, de azért kópiának sem nevezhetjük zenéjüket.
Az ének általában a kicsit morgósabb, mélyebb tartományok és a tiszta, lágyan szárnyaló tenor között kalandozik. A lemez második felében azonban felbukkan a hörgés határán mozgó hang is, mely mintha magával hozná a dalok szigorodását is.

A sajtó (jelen esetben szerény személyem) a lemez digipakos változatának bónuszaitól való megfosztását ezúttal is zokon veszem. Szívesen hallottam volna azt a két dalt is, de talán nélkülük is jó kép alkotható a Darkseed 2010-es hangjáról. Eljutottam azonban oda, hogy időnként nehéz eldöntenem, hogy nehezen beazonosítható deja vu vagy egy önmagában fogós téma, amit hallok, illetve, hogy csak a hangulat vagy maga dallam, a riff tűnik ismerősnek. A dalok egyébként elég változatosak, és jobbára tartalmaznak emlékezetes elemeket, az egyedüli, ami hiányzik, az az igazi átütő erő, a többi szerzeményt maga mögé utasító sláger. Ezeknek megfelelően nem igazán tudom, hány pontot adjak a germán veteránok legújabb dalcsokrára. Azt hiszem a 7.5 épp megfelel.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: The bards are back with a very good album! Diverse, epic and yet very heavy. A must have if you like quality metal records!

Négy év után új lemezzel jelentkezett Németország egyik vezető metal csapata, a Blind Guardian. A német bárdok, ahogy rajongóik hívják őket, úgy látszik az 1998-as Nightfall In Middle-Earth lemez óta ráálltak erre az intervallumra lemezeik között.
Számos hallgatás után azt kell mondjam, ez a lemez sem az ősrajongóknak kedvez, a 40-50 percen keresztül szinte lassítás nélküli speedzene már rég a múlté, sokaknak már a zseniális Imaginations From The Other Side is eretnekség volt. Azonban legtöbb embert a Night At The Opera lemez gondolkodtatott el, hogy ők tényleg ezt a zenekart hallgatták-e korábban.

Nem véletlenül hoztam fel a csapat 2002-ben megjelent albumát, hiszen az At The Edge Of Time megoldásaival, túldíszítettségével, epikusságával leginkább annak a lemeznek a hangulatát idézi. Pedig az általam nagyon kedvelt Twist In The Myth kissé visszalépett a csapat direktebb, azonnal ható világába és ezt a cd-t is úgy reklámozták, hogy az egyszeri ember azt hihette, ez megint valami ilyesmi lesz, csak még jobb. Csak az a furcsa, hogy a sajtós infolapon a stílus már Symphonic Progressive Metalt emleget.
Legnagyobb újdonságot az hozta, hogy a csapat történetében először valódi nagyzenekarral dolgoztak, méghozzá a Prágai Szimfonikus Zenekarral, nem pedig szintetizátorral oldották meg a különböző hangszerek megszólalását. Ez a megszólalásnak is rendkívül jót tett, a hangzás egyébként ismét Charlie Bauerfeind keze munkáját dicséri.

A dalok már nagyobb változatosságot mutatnak. Vannak 10 perc körüli epikus szerzemények az amúgy egy óra játékidőt is túllépő cd-n, ezek jól keretbe is foglalják az albumot, mivel az albumnyitó Sacred Worlds és záró Wheel Of Time azok. Utóbbi egyébként egy jó példa a csapat irodalommániájára, hiszen egyértelműen Robert Jordan regényciklusa alapján készült, de Michael Moorcock ihlette dal is van ismét. A csapat rajongói kitalálhatták már a számlistából, hogy a Tanelorn (Into The Void) című szám az. Ez utóbbi dal a másik erős dalcsoport tagja, mégpedig a régi időket idéző száguldóbb nótáké. Ide tartozik még a maxiról is megismert A Voice In The Dark és a Ride Into Obsession is. A Control The Divine is egyértelműen a jobb számok közé tartozik. Szokásos BG téma még a lassabb, nyugodtabb, akusztikus hangvételű reneszánsz-hatású dal is, ez most a Curse My Name.
A csapat Queen imádata nyilvánvaló, elég csak a 2002-es lemezük címére gondolni, de dolgoztak is fel számot a brit rocknagyágyútól. Most pedig egy számot írtak a stílusukban, többszólamú kórus, zongora minden mennyiségben, ez a War Of The Thrones. Elég nyugodt háború lehetett.:) Mindössze két szám van, ami nekem annyira nem jött be, ez két középtempós szám, nyugodtan lehagyhatták volna a lemezről legalább az egyiket, mert egy maxin vagy japán bónusznak viszont mindketten jók lehettek volna. Ez a Road Of No Release és a Valkyries. Mondom nem olyan rossz számok, számos banda akár ölne is értük, de egyikük bőven elég lett volna a lemezre, mert nem adnak hozzá annyit.
A hangszeresekről nem tudok negatívan nyilatkozni, mindannyian harcedzett profik és élvezetes témákat hoztak az albumra, Hansi Kürsch-t pedig továbbra is az egyik legjobb metalénekesnek tartom.

Kicsit gondban vagyok az értékelésnél, mert minél többet hallgatom a lemezt annál erősebb és jobban tetszik, így egy erős 8-as helyett inkább kapnak egy gyenge 9-est, mert lehet lesz ez még jobb is. Mindenesetre egy átlagos 8-as lemeznél bőven többet adnak Blind Guardianék. Nem is túlzó az a kijelentésük, hogy egy számukból más 3-4-et is összehozhatna.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: Burial Ground is the absolute sequel of their highly appraised previous record in every aspect. Only the sound changed a bit, both the tempo and the style remained the same. Almost the whole record is pure old school death metal, however, we can hear some blackened death riffs also in Bloodtrail and some hardcore influences in Sexual Mutilation. Despite these, the band follows their own way without compromises. Burial Ground is a decent effort from a group which is may not be the leader of this style nowadays but is truly worth the death metallers' trust.

Kétség sem fér hozzá, hogy a svéd Grave a fáradhatatlan csapatok közé tartozik, ahogy ezt az utóbbi időben hallhattuk tőlük a különböző interjúkban, illetve ahogy a legutóbbi album címéből és céljából erre következtethettünk. A két évvel ezelőtti Dominion VIII valóban azt mutatta, hogy bár megújulásra, vagy óriási stílusváltásra már nem kell számítani a csapatnál – ami jó hír a Hating Life környéki korszakot ellenzőknek -, viszont azt az old school utat, amin elindult anno a csapat az Into The Grave-vel, hibátlanul tudják követni, mi több, két olyan dalt is tartalmazott az az anyag, ami azóta nálam örök kedvenccé vált. A hangzás különlegessége is kivételessé tette az anyagot, így teljesen érthető, hogy azóta is jó néhányszor megfordult a lejátszómban az a lemez, különösen azután a remek koncert után, amit itt adtak az A38-on. Vádolhatja őket bárki középszerűséggel, abban az évben a csapat nekem megmutatta, hogy hogyan kell igazán őszintén, lelkesen még 20 év után is felállni a színpadra és játszani a death metalt. Nem csoda, hogy az új album hírére fellelkesültem.

Az első hallgatás után máris pozitív volt a véleményem a csapat új lemezéről, hiszen nagyjából ott folytatták, ahol a Dominion VIII-el abbahagyták. A hangzás ezúttal nem olyan mély, inkább karcosabb, a gitár viszont néha kicsit túl van vezérelve, ami apróbb recsegéseket eredményez, a dob és a vokál viszont hasonlóan szól az előző albuméhoz. A hangulat hamisítatlan Grave, a tempón sem változtattak sokat – szerencsére. Az összkép tehát mindenféleképpen azt sugallja, hogy ez ismét egy sikeres album lett, de nézzük a negatívumokat. Második hallgatás után már nem voltam ennyire lelkes, hiszen előjöttek azok a negatívumok, amiket már a Dominion VIII kapcsán is leírtam. Mégpedig hogy hiába vannak jó dalok, ha közöttük van jó néhány középszerű vagy kifejezetten jellegtelen téma, esetleg dal. Amiben fejlődtek, az az, hogy kevésbé hullámzó a lemez színvonala, viszont sajnos kevés az igazán kiugró dal is. A legutolsó Obituarynál volt hasonló érzésem, bár azért az el kell ismerni, hogy ott az egész lemeznek nem nagyon volt kiemelkedő momentuma, itt viszont a végefelé egyre erősödik az anyag. A – szerintem - leggyengébben megírt dalokat vették legelőre, és a Ridden With Belief-től kezdve már nincs kegyelem. Amin meglepődtem, hogy a Sexual Mutilationben található HC-s hatások mellett – ami nem idegen ettől a csapattól, gondoljunk a Hating Life-ra – néhány helyen blackened death témákat is hallhatunk, amin először igen meglepődtem, viszont jól áll a csapatnak.

A fentieken kívül nem sok említésre méltót tudnék az albummal kapcsolatban mondani, tipikus mostani/első lemez környéki Grave anyag. Aki ismeri őket, az úgyis tudja, mit várhat, és igen, többé-kevésbé azt fogja kapni: a Dominion VIII-at egy enyhén halványabb változatban. Ha az a lemez tetszett, akkor ez sem fog csalódást okozni, igaz, nem is fog leesni tőle az ember álla. A Grave-et nem ismerőknek még mindig az első két lemez valamelyikét ajánlom, de nem tévednek nagyot, ha esetleg ezzel kezdenék a zenekarral való barátkozást. Összességében a Burial Grounds egy korrekt munka egy olyan csapattól, aki bár nem zászlóvivő ebben a stílusban, de még véleményem szerint nagyot nem hibázott.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: Fidus Achates is a very strong debut of the Russian melodic death metal formation Arcanum Sanctum. They aim to conquer a popular but now exhausted subgenre and to tell the truth: their effort is not meaningless. Their style is a bit similar to Dark Tranquillity or mid-era Amoral, so they only use the keyboard if they have to, they involve other genres such as thrash or groove metal or even symphonic black metal, but only for seconds. You can't hear any of nowadays' metalcore here nor the classical At The Gates style. It's modern melodic death metal with great and memorable songs and high quality of production. They won't invent anything new and they won't be the new king of melodic death metal (yet) but if you want to hear a very good metal album and it doesn't bother you that it's only half an hour long then you should get this record.

Nem kétséges, Oroszország tele van ígéretes bandákkal, mint ahogy erre már több recenziómban is kitértem. Íme egy újabb ígéret, afféle csiszolatlan gyémánt, akikről a borító alapján egyáltalán nem gondoltam volna, hogy melodic death metalt játszanak, a logo és az elmosódott arc ugyanis inkább illik egy black metal vagy egy doom/death bandához. Pedig a Fidus Achates – ami az Arcanum Sanctum debütáló anyaga – többnyire skandináv stílusú melodic death metalt tartalmaz, méghozzá abból is inkább a Dark Tranquillity-s vonalat, tehát olyat, ami szintetizátorral ugyan meg van támogatva, de metalcore elemeket csak nagyon kis mértékben, vagy egyáltalán nem vonultat fel. Mivel ez a stílus közel áll hozzám, és mivel manapság mindenki vagy a divatos metalcore-t játssza, vagy teljesen visszanyúl az At The Gates-es gyökerekhez – ami szintén jó dolog -, de ezt, az ezredforduló elején divatos változatot viszonylag kevesen űzik színvonalasan.

Nos, az orosz csapat remekül feltérképezte azt, hogy ez a stílus miként működik jól. Először is a hangzásnak professzionálisnak kell lennie, különben a dinamika könnyen elveszik a dalokból. Ez sikerült, az egész lemez elsőosztályúan szól, a svéd nagyokat idézi, minden szép tiszta, erőteljes, megfelelően polírozott. Ez azért is nagy szó, mert a session basszusgitáros, Anatoly Kobylin házistúdiójában vették fel. Persze sokaknak ez a fajta túlcsiszolt megszólalás nem tetszhet, de ehhez a stílushoz ez kell. Ezek mellett általában illik belevinni más stílusból is egy-egy témát, legyen az thrash metal, groove vagy éppen Ensiferum-os vagy Nomans Land-es viking/pagan/power témák. Mindezt tökéletesen véghezvitték, mindenből épp csak egy csipetet, úgy, hogy a gerinc megmaradjon melodic death metalnak, de azért legyen pátoszos viking/pagan refrén a címadóban, vagy régi Dimmu Borgirt idéző – ám nem azt másoló - kezdés a „Dreamkeeper”-ben – ami igencsak meglepett. A „Moment Of Death”-ben a klasszikus death metalt is megidézik, így összegezve mindent lehet mondani a lemezre csak azt nem, hogy unalmas. Különösen azért, mert a lemez mindösszesen félórás, ami sajnos elég rövid, különösen, hogy a nyolc dalból egy csupán egy hangulatos – vagy inkább annak szánt – akusztikus-instrumentális téma, amely sajnos kilóg a lemezről, bár legalább nem hosszú, a nyolcadik tétel pedig egy szintén instrumentális outro. Emellett a negatívum mellett még egy dolgot megemlítenék: a vokál sajnos nem a legerősebb, viszont a szöveg végig oroszul van, és mint kiderült, kiválóan passzol ehhez a stílushoz.

Igazán alkothatott volna még Sad, a csapat egyetlen állandó tagja és mozgatórugója, különösen, mivel igen remek számokat tett le az asztalra debütáló albumával. Mindegyik sokrétű, és mindegyik igen jól megírt témákból áll. Amelyiknél pedig van némi utánérzetünk, az is könnyen belemászik az ember fejébe, és szerencsére nem sok ilyen van. Inkább az összképet tekintve mondhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, de amíg ilyen minőségben hallhatjuk a megszokottat, addig semmi panaszra nem lehet okunk, sőt. Bár a lemez rövidsége és a vokál gyengesége miatt elsőre 7.5 pontot akartam adni a „stílus feltörekvő kisiparosai” címe mellett, ám tekintve, hogy ez debütálókorong, és olyan momentumokat is tartalmaz, ami több kreativitást sejtet a formációban, ezért megajánlom a lemezre a tisztességes 8 pontot. A mai zenedömpingben, amikor el vagyunk árasztva olyan lemezekkel, amik nem tartalmaznak dalokat, a Fidus Achates kiváló felüdülést jelenthet, még akkor is, ha a stílus, amit képvisel, már kissé ki van aknázva.

A két zenekar által létrehozott megosztott anyag egy nem átlagos koncepcióra épül. A KROHM és a TENEBRAE IN PERPETUUM olasz származása adta az apropóját. A két zenekar közül egyébként a TENEBRRE IN PERPETUUM az, amely valóban Itáliában fejti ki tevékenységét, míg a Numiunas (Dario Dema) által működtetett KROHM Amerikában festi borongós képekkel teli zenei palettáját. Míg Olaszországban az Okkultizmusnak jelentős hagyományai vannak, addig itt nem igazán ez dominál, hanem inkább a keserűséggel teli nosztalgia érzése jelenik meg képekben.

Mindkét előadótól egyébként 3-3 dal kapott helyet a korongon, és a két zenekar közül a TENEBRAE IN PERPETUUM-ra mondanám azt, hogy alkalmazkodott ahhoz, hogy egységes hangulati világnak lehessünk fültanúi. Ez tehát azt jelenti, hogy némiképpen depresszívebbek, lassabbak a témáik, a hangzás azonban megmaradt a régi, reverb-dús, BM-os jellegűnek. A védjegyükként számon tartható extrém, visszhangos ének is megmaradt, és fájdalmas tónusban támasztja alá az elmúláshoz vezető út atmoszféráját. A torzítatlan részek néhol egészen fura, üresség-érzetet keltő, hatalmas oszlopcsarnokokat idéznek, poros, régi levegővel áradva, rég elfeledett idők kísérteteinek sírását megénekelve. Azt gondolom, teljesen jól sikerült átadni a feltehetően közvetíteni kívánt érzéseket az anyag első felén.

A KROHM három szerzeménye önmagához mérten túlságosan nagy meglepetéseket nem tartogat, hozza az eddigi anyagokon (amelyek közül számomra még mindig a World Through Dead Eyes a legjobb) megszokhattunk. Azaz: keserű dallamok, inkább kimértebb tempók, sötét melankólia, jól alapozó basszustémák. A jól eltalált, hatásos szintetizátor effektek is színesítik a riffeket, azt a fajta érzést visszahozva, ami mondjuk az első néhány XASTHUR albumon elbűvölő volt. Nem mondom, hogy elképesztő minőséget jelent számomra ez a három, átlagosan 7 perc körüli hosszúságú nóta, de bőven az átlag felett vannak! Csak valahogy egy ilyen különlegesebb koncepciójú anyagra talán várhatott volna az ember egy picivel több ötletet.

Mindent összevetve azonban azt mondhatom, nem egy rossz kiadványról van szó, bár számomra a TENEBARE IN PERPETUUM teljesítménye meggyőzőbb valamivel.

----------------------------

ENGLISH VERSION:

This split material of these two bands is not built on an average concept. It1s based on the Italian origin of both KROHM and TENEBRAE IN PERPETUUM. Of the two bands, anyway, it is TENEBRAE IN PERPETUUM that still resides in Italy, Numinas (Dario Dema) of KROHM now paints his musical palette with gloomy shades in America. While in Italy, Occultism has some significant traditions, it does not dominate here but the feeling of nostalgia full of bitterness is depicted in pictures.

Of both participants, three tracks are presented on the disc, and I’d say that is was TENEBARE IN PERPETUUM that adapted oneself to create a uniform world of moods on the record. This means that their themes now are a bit more depressive, slower but the sound remained the old, rich-in-reverb, BMish tone. The extreme, echoing voice, that could be considered as their trademark, has also remained and it supports in a painful tone the atmosphere of the way to passing away. The undistorted parts here and there creates an interesting, void-evoking feeling, reminding of great colonnades, reeking old, dusty air, singing the cries of long-forgotten ghosts. I think that, on the first half of the material, they have managed to transmit the supposedly wanted feelings well.

Compared to itself, the three tracks of KROHM do not hold too much surprise, it brings the standard of the previous stuffs (of which, to me, still A World through Dead Eyes is the best). That is: bitter melodies, more moderate tempos, dark melancholy, good bass themes creating the base. Well-captured synth themes also colour the riffs bringing back the feeling that made the first few XASTHUR records bewitching. I’m not saying that these three songs of average 7 minutes playing time are extremely special but they are far above average. But, somehow, for this special release one could have expected a bit more interesting ideas.

However, taking everything into account, it is not a bad release although, to me, the effort of TENEBRAE IN PERPETUUM is somewhat more convincing.

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: The Master doesn't fail, he brings the expected standard. It's hard to make a catch on it. Ozzy rules!

Nem sok olyan lemez akad manapság, amelyet akkora várakozás előz meg, mint egy új Ozzy alkotást. Szubjektív megítélés kérdése, hogy az utóbbi Ozzy korongok milyen színvonalat képviseltek, ami engem illet, az Ozzmosis óta mintha egy kicsit „hanyatlott” a minőség, rossznak azonban egyiket sem nevezném. Nem is venném a bátorságot, hogy bármelyik Ozzy lemezt rossznak nevezzem.

A Scream esetében szerintem a legfontosabb kérdés az volt, hogy a görög illetőségű Gus G. gitáros hogyan teljesít a Mester mellett, hogyan illeszkedik be a csapatba, mennyi lehetőséghez jut a dalszerzés terén. Felidézve Ozzy eddigi szólópályafutását, nem hiszem, hogy bárkiben is felmerült a gyanú, hogy mellényúl Gus G.-vel, ugyanis nagyon jó érzékkel választotta ki eddigi hathúrosait, legyen szó megboldogult Randy Rhoadsról, Jake E. Lee-ről, Joe Holmesról vagy Zakk Wylde-ról. Mindenesetre nem lettem volna a hellén fiú helyében, hiszen komoly elődök helyére kellett lépnie illetve bizonyítania rátermettségét, tehetségét, hogy helye van Ozzy csapatában, hogy nem véletlenül rá esett a Sötétség Hercegének választása. Többszöri hallgatás után nyugodtan kijelenthetem, hogy a lemezzel semmi probléma. Gus G. szerintem remekül teljesít, bár hozzá kell tennem, hogy nem Zakk Wylde, tehát visszafogottabban penget, mint az ősember kinézetű gitáros, ugyanakkor az volt/lehetett a célja/feladata, hogy ne Wylde-ot másolja, hanem önmagát adja. Keményen, töményen szól a gitár, elementáris erővel dörrenek meg riffjei és szólózás terén is otthon van. Rob „Blasko” Nicholson basszusgitáros valamint Tommy Clufetos dobos vastag alapokkal járulnak a nótákhoz, Rob futamai gőzmozdonyként dörögnek.

A nyitó Let It Die, a Let Me Hear Your Scream és az ős Black Sabbath-ot idéző riffekkel (az embernek szinte leszakad a nyaka tőlük) operáló Soul Sucker trió már most klasszikus, koncerten is minden bizonnyal tarolnak majd. Az akusztikusan induló Life Won’t Wait és Diggin’ Me Down a No More Tears világába kalauzolnak bennünket, azaz szintén hibátlan felvételek. A Time-ot hegedű vezeti be, majd belép az akusztikus gitár, a zongora, szomorkás hangulattal bír a felvétel, talán a korong legnyugodtabb pillanata. Adam Wakeman billentyűfutamai meghúzódnak a háttérben, finoman adagolva bukkannak fel az egyes szerzeményekben, ott is színező jelleggel. Egy rövid, rendkívül szimpatikus üzenettel, a hegedűvel és akusztikus gitárral előadott I Love You All-lal (We all must stand together now, A one by one we fall, For all these years you stood by me, God bless, I love you all) ér véget a lemez. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy igen, mi is szeretünk Téged Ozzy és veled maradunk. Önmagukért beszélnek a dalok, igazolják, hogy óriási formában van a Mester, 40 év rock ’n’ rollerkedés után sem fáradt el, van még mit mondania, mutatnia és tud is.

Korántsem járt el az idő Ozzy felett, semmi oka nyugdíjaznia magát, a Scream az idei év egyik legjobb teljesítménye. Alkalmazkodva a mai kor követelményeihez, töményen, vastagon szól a lemez. Ozzy az Ozzy és kész. A legjobb, a hős, a legenda. Hogy is kezdődik a Let It Die eleje?

SAMPLE:
MySpace link

BRIEF SUM: A forgotten underground classic which stands its first trial. A remarkable speed metal.

Metallica, Slayer, Shellshock (később Dark Angel), Armored Saint, Savage Grace, Vermin, Sceptre, Vermin. Mi a közös bennük? Mindannyian a ’80-as évek elejei los angelesi underground színtér képviselői, ha úgy tetszik, a thrash/speed és power metal előfutárai. Továbbá az is közös bennük, hogy a Metallica és a Slayer (illetve félig-meddig a Dark Angel) kivételével egyik bandának sem sikerült a nagy áttörés, megmaradtak underground legendaként. A Sceptre (a későbbiekben többször alakultak át) és a Vermin lemez kiadásig sem jutott el, csak demókat adtak ki.

Ehhez az underground körhöz tartozott az Abattoir (magyarul vágóhíd) is. A ’80-as évek vége felé az Evil Deadben feltűnt Mel Sanchez basszusgitáros és a szintén az Evil Deadben, illetve korábban az Agent Steelben is megfordult Juan Garcia gitáros hozták össze a zenekart (egyes források szerint 1982-ben), miután óriási hatást gyakorolt rájuk a Kiss „I Love It Loud” klipje, illetve Paul Stanley és Gene Simmons egy órás zeneipari oktatást is adott nekik. (Mark Caro gitáros elmondása alapján, a bandát Mel Sanchez és egy barátja Art Felix alakították, majd Mel megismerkedett Mark Caro-val. Mel és Art útjai szétváltak, így Caro és Sanchez együtt kezdtek el új társak után kutatni. Igazából a ’80-as évek legelején indultak be a dolgaik). Mint minden akkori underground csapat, ők is komolyan ráfeküdtek a promócióra. Klubozás orrvérzésig, demók megjelentetése – úgy, ahogy az annak idején dívott. Mire elérkeztek a Vicious Attack felvételéig underground körökben (elsősorban L. A.-ben és környékén) jól csengett a zenekar neve. Több tagcsere is hátráltatta azonban a banda gördülékeny aktivitását, főleg a legmegfelelőbb énekes megtalálása okozott komoly fejtörést nekik. Az első énekest, Chris Malakit Rawl Preston követte (vele rögzítették az első két számos demót), akit az ex-Sceptre, Vermin, későbbi Sanctuary (nem összekeverendő a seattle-i power metal legendával) és Agent Steel vokalista John Cyriis váltott fel. Johnnal rögzítette a zenekar ’84-es demóját illetve az ő hangja hallható a Metal Massacre IV.-en megtalálható Scream From The Grave dalban. (Pár hónapig Rich Deathcamp is énekelt náluk). Miután John és Juan Garcia létrehozták az Agent Steelt Mel Sanchez és Mark Caro gitáros újraindították az Abattoirt. Johntól az ex-Bloodlust vokalista Steve Gaines (a Stryper bőgős Timothy Gaines testvére) vette át a mikrofont, Juan helyett Danny Oliverio érkezett, a dobos posztját pedig Robert Wayne birtokolta a megalakulás óta. Az Abattoir nyitott a Megadeth előtt 1984. február 15-én és 18-án, azok voltak a Megadeth legelső fellépései, mégpedig Kerry Kinggel a soraikban. A Jay Jones által producelt, a Hitman stúdióban felvett és az Indigo Ranchban kevert lemez a speed metal műfaj egyik alapköve. (Ami a tagságot illeti, állítólag a lemezt Juan Garcia és Robert Wayne játszották fel, azonban a fotón már Danny Oliverio és Danny Anaya dobos láthatóak). Csakúgy, mint 1983-ban az Exciter Heavy Metal Maniac klasszikusa esetében, a Vicious Attack is demo volt, de a Combatnek annyira tetszett a nyers, durva felvétel, hogy egy az egyben bakelitre préselték.

Címéhez méltóan a 27 perces lemez egy gonosz, elvetemült támadás. Zeneileg a Savage Grace-hez lehet az Abattoirt hasonlítani, csak annyi különbséggel, hogy amíg a Savage Grace az Iron Maiden/Judas Priest világ egy gyorsabb verziójával rukkolt elő, addig a Vicious Attack egy totális Motörhead album. Ahogy a korong elkezdődik minden idők egyik legnagyobb klasszikusával a Screams From The Grave-vel, a hallgatóban cseppnyi kétséget sem merül fel, hogy a zenészek legnagyobb kedvence a Motörhead. Ugyanígy folytatódik a lemez a Vicious Attack (Maniac)-kel, a The Enemy-vel, az Ace Of Spades feldolgozását pedig meg sem kell magyarázni. A The Living And The Deadnél egy kicsit lassítanak, ebben a dalban az Iron Maiden szelleme kísért, majd visszaváltanak Motörheadbe. A lemez nagyszerűsége egyszerűségében rejlik: Garcia (vagy Oliverio) és Caro eszement riffjei, szólói, Sanchez és Wayne (vagy Anaya) földbe döngölő ritmusai rendkívül gyorsak, durvák, ugyanakkor fogósak. Steve Gaines énekli, helyenként üvölti a sorokat, véleményem szerint az ő mélyebb fekvésű hangja sokkal jobban passzol a muzsikához, mint Cyriis magas, a későbbiekben védjeggyé vált orgánuma. Mel Sanchez basszusának hangzása kísértetiesen hasonlít Lemmy hangszerének megszólalásához, sőt a korabeli legendák/pletykák szerint, a Motörhead főnökének olyannyira tetszett az anyag, hogy megkörnyékezte Mark Caro-t, hogy csatlakozzon zenekarához.

Sok pályatársukhoz hasonlóan, hiába mutatkozott be az Abattoir egy kiváló albummal, a kultikus, underground státusznál többre nem futotta nekik. A Vicious Attack megjelenése után Steve Gaines kivált a zenekarból és csatlakozott a Tacticshoz (majd később újra a Bloodlusthoz), helyére Mike Towers került, a vele rögzített The Only Safe Place azonban már egy dallamosabb, power metal orientált csapatot mutatott. Végül is 1987-ben dobta be a törölközőt a zenekar, mikor is Mel Sanchez, Mark Caro, Juan Garcia és Rob Alaniz (Danny Anaya dob technikusa) megalapították az Evil Deadet. Az Abattoir 2000-ben tért vissza egy demóval és egy koncertlemezzel, majd 2004-ben felvettek egy From The Ashes című anyagot. Azóta is léteznek, de aktivitásuk csupán koncertekre, fesztivál fellépésekre terjed ki, új lemez valószínűleg nem várható tőlük.

A Century Media jóvoltából 1999-ben a teljes Combat katalógus újrakiadásra került, tehát a Vicious Attack immár cd-n is beszerezhető. Öregebb fanok gondolom már gyűjteményükben tudják a korongot, a fiataloknak pedig egy kiváló alkalom arra, hogy ismertséget kössenek a „true” speed metallal.