SCRAMBLED DEFUNCTS - Souls Despising The God

BRIEF SUM: What would be the outcome if Septic Flesh decided to play technical death metal from now on? And how would it sound if Necrophagist and Sleep Terror started to play with a symphonic orchestra? And if the greatest post-romantic composers were still alive, and they wanted to compose to guitar, bass and drumsets, what would be the result? I guess, the new album of Scrambled Defuncts. It's pure geniality, although, it's almost inedible, twists and turns come in every minute. However, it's not a true technical death album, more like a well-written classical composition with some death metal influences. If Shostakovich lived, this would be his favourite metal album.

Bevallom, szeretem, ha meglepetések érnek, különösen zenei téren. Sokaknak már az is különleges élményt tartogathat, ha egy orosz brutal/technical death metal csapat albumát sodorja eléjük az élet, hiszen ez sem túl gyakori, de sokszor csupán ennyiben is áll az adott csapat különlegessége. Én is körülbelül ennyire számítottam, különösen, hogy az SFC égisze alá tartozik a csapat, akiket tisztelek mecénás-jellegű munkájuk miatt, de eddig még a legjobb lemezre is csupán a korrekt jelzőt tudtam aggatni. Ám most megtört a jég, a Scrambled Defuncts ugyanis az egyik legkeményebb, de egyben legsokszínűbb zenei élményt adta nekem, ami az utóbbi időket jellemzi.

Az első állapot, ami a CD elindítása után úrrá lett rajtam: a döbbenet. Mit keres egy szimfonikus zenekar egy brutal/technical death metal albumon? Gondoltam, biztosan csak az intro miatt, ám ahogy bejött a Retributionben a gitár és a vokál, már keresni kellett az állam. Egy pillanatra azt hittem, hogy a Septic Flesh döntött úgy, hogy a gitártémákat egy kicsit felpörgetik, és hozzá kreálnak egy brutálisabb dobalapot, és ezt erősítette az is, hogy Vitaliy Glushko hangja nagyban hasonlít hellének frontemberére, Seth-ére, de később rá kellett jönnöm, hogy nem, bizony ez minden hasonlóság a két csapat között, valójában a Scrambled Defuncts egy teljesen más úton jár. És itt jött a második állapot: a kétség. Nem tudtam eldönteni, hogy ez zseniális, vagy értelmetlen, és csak véletlenszerűen van rápakolva a gitár egy jól megkomponált szimfonikus alapra. Első hallgatáskor az album fele után már nem is tetszett annyira a kompozíció, mivel nem láttam koherenciát a gitár- és dobtémák valamint a háttérzenekar témái között. Ebbe viszont belejátszott az album egyetlen gyenge pontja, a hangzás: a nagyzenekar túlságosan előtérbe van tolva, emiatt a gitártémáknál erősen kell fülelni, hogy valamit kihalljon az ember.

Ez azért is különösen nagy baj, mert hihetetlen jó dolgokat lehet itt is fellelni. Sokszor eszembe jutott a Necrophagist illetve a Sleep Terror neve is. A technikai hasonlóságok mellett a Necrophagist a klasszikus hatás, a Sleep Terror pedig az olykor fellelhető egy-egy jazzesebb/groove-osabb riff miatt. Érdekes, de ha mindenáron hasonlítani szeretném valakihez/valakikhez, akkor az orosz posztromantikus zeneszerzőkhöz, illetve Sosztakovics elborultabb (cenzúrázott) munkáihoz (esetleg a szerkesztés miatt Schönberg illetve Bartók merészebb alkotásaihoz) tudnám hasonlítani. Az atonalitás, és a kromatikus hangsor használata remekül passzol ugyanis a technical death metalhoz, ahol ezek az elemek szintén megvannak, csupán a klasszikus zeneművektől elütő hangszerelésben. És ilyen szemszögből nézve, és többször újrahallgatva bizony meg lehet találni az összekötő kapcsot, sőt, lehet látni, hogy milyen remekül működik a két hangszerelés együtt. A dalok ráadásul megszerkesztve, komponálva születtek Dmitri gitáros által, így az sem meglepő, hogy az utolsó két tételen – nyugodtan nevezhetjük így őket – sem gitárt, sem dobot, sem vokált nem hallhatunk, csupán két már-már az avant-garde határát súroló expresszionista művet, amely amennyire zseniális, annyira szokatlan és emészthetetlen, ahogy az album többi része is.

Bevallom, első hallgatás után nem sok pontot adtam volna erre az albumra, annyira tömény és furcsa volt, már-már az élvezhetetlenség határát súrolta. Mivel azonban én mániákusa vagyok az efféle zenéknek, ezért adtam neki még jó pár esélyt, és szépen lassan kezdtem megérteni, hogy itt egy olyan lemezzel állok szemben, amit régóta szerettem volna hallani. Gyengém a poszt-romantikus trend a klasszikus zenében, és világéletemben szerettem volna viszont hallani egy-egy ilyen jellegű témát egy metalosabb hangszerelésben, és most a vágyam teljesült. Zseniális album, amelynek egyetlen hátránya, hogy mezei füllel hallgatva élvezhetetlen, azonban ha időt szánunk rá, elfelejtjük, hogy ez egy tech death album akar lenni, valamint kedveljük az avantgarde-ot és a XX. századi klasszikus zenét, akkor ez egy kötelező darab!