THOSE WHO LIE BENEATH - An Awakening

A Metal Blade egy újabb kiváló felfedezettel dicsekedhet, méghozzá a portlandi Those Who Lie Beneath nevezetű brutális hordával, akik március végén debütálnak első nagylemezükkel. Véleményem szerint lesz sikere a bandának, ugyanis egy nagyon masszív és erőteljes albumot hoztak össze a srácok. A kezdeti sikereket az is jól mutatja, hogy a tavaszt olyan nevekkel turnézzák körbe Amerikában, mint az Aborted és a The Red Chord, valamint nem lehet rossz dolog a Metal Blade-nél debütálni.

Az első szám azonnal felpezsdíti unott vérünket, s arc letépő kegyetlenséggel hatol a hallójáratainkba. A tempó irgalmatlan, azonban nem kell annyira megijedni, mert rövidebb szólók és breakdown-ok is hallhatók a gyilkos üvöltés, sikítozás mellett. Meg kell hagyni, azért Jamie Hanks az énekes hangja is dicséretre méltó az irgalmat nem ismerő hörgésével. A folytatásban is ez a meghatározó tendencia, de a számok nagy részében azért még fellelhetőek a kötelező berobbanások a breakdown-ok kezdetekor, és a szólókat, dallamokat sem spórolták ki szerencsére. Ez tényleg egy belevaló vérpezsdítő zene. A folyamatos cséplés mellett a technikás gitár szólamok és ritmustördelések is mozgásra buzdítják testünket. Valamint a mosolygás érzése is megtalált engem a számok hallgatása közben, mivel ez a kegyetlenség sokakban meglapul és ilyenkor mintha kitörne a zene hatására. Valószínűleg ez nem mindenkinél van így, de aki ismeri ezt az érzést, annak tetszeni fog a TWLB megrendíthetetlen ereje. Erre ad bizonyosságot az ötödik Building And Breaking Bridges, ami egyszerűen zseniális. A szám közepe felé követhetetlen tempóval hallhatjuk a dob és a gitárok fergeteges játékát, amit hirtelen fel se lehet fogni, majd ezt követi a változatos breakdown rengeteg újabb gitár dallamokkal. Sokszor meg kellett hallgatnom mire felfogtam valamit is belőle. Az ezt követő Frozen Feastings is megőrjít a tempójával és a gitár játékaival, egyszerűen úgy mészárolnak le, hogy közben azért még gondolkodtatnak is. Egészen a befejezésig követik a számok ezt a tendenciát, de még mindezek mellé némi modernebb bontott témákkal is meg van fűszerezve. A befejezés, pedig egy mestermű. A Still Breathing egy közel nyolc perces instrumentális szám, ami lassan, érzelmes gitározással kezdőik, majd egyre inkább fokozva a hangulatot átvált torzított, szaggatott játékba. Mindezek alá folyamatos, lassabb gitár szólókkal nyugtatja le a hallgatót ez után a kegyetlen negyven perc után, amit tőlük kaptunk.

Amikor elkezdtem hallgatni, azért kicsit féltem, hogy ez a tipikus divatban levő amerikai tucat deathcore lesz, amit kapok. De szerencsére nem, jó azért vannak benne arra hajazó részek, bár ők jócskán túl mutatnak a sablonokon szerencsére. Felsorolhatnám a hatásokat, amiket rajtuk érzek, de szerintem felesleges. Egyszerűen egy technikás, irdatlan tempójú, de mégis dallamos bandáról van szó.