A holland csapat – Ed Warby (dob, gitár, basszusgitár, ének, szintetizátor) és Rogga Johansson (ének) – nevét takarja igazán, egyedül koncerteken bővül ki a felállás teljessé. A nem olyan régi alapítású banda hatszámos lemeze (mert lehetne kislemeznek is hívni, de igazából olyan teljes élményt nyújt, hogy felesleges minden jelző) egyszerre tartalmaz súlyos és könnyed atmoszférát, ami kitölti a teret. Hát lássuk, mit rejt a korong!

A One Last Smoke súlyos lassúsággal beinduló darab, ugyanakkor a dallamok sem hiányoznak belőle. A szerkezetei felépítés mindvégig lassú marad, a tiszta ének dominál főként, de a hörgős rész is ott van a maga helyén, amikor kell. Furcsa tépelődés ez, igazi útkeresés minden mozdulata, be a benső mélységekbe, ahol legnagyobb félelmünkkel, önmagunkkal kell szembenéznünk. Stílusilag ez a zene közel áll az Abstract Spirit munkásságához, de mégsem minden részletében. Morbid hangok fakadnak fel a hangszerek nyomán, sötét felhők szakadnak a mozdulatlan tájra… Az In The Silent Grave a már megkezdett vonalat viszi tovább: telt, erőteljes, dinamikus hangok törnek fel a zongora bevezető játéka után; kegyetlen lassú, rettenetes őrlés veszi kezdetét, a finomságok még így is kivethetőek tisztán, köszönhetően a megfelelő keverési aránynak. Az ének itt is szenvedélyes, magával sodor, ahogyan a zene is, minden ízében beleremeg a fájdalmas emlékezésbe az ember, a kiúttalan körforgás kezdetét veszi… A szerkezet jól össze van rakva, nincsenek felesleges hangok, részek, a refrénnel együtt hullámzik a verze, az arányok jók, nem válik monotonná, kiüresedett dallá.

Az Origins Of Mourning nyitó hangjai másféle képeket idéznek elénk: vérvörös naplementét, háborgó tengert, szikláknak csapódó hullámok zaját, esszenciális mélységet. Lüktető dallamok hátán úszik be az örök éjszaka, kemény gitárhangok, pörölycsapás szerű dob, szívet remegtető basszus, éles és mély kontrasztok a szerkezeti egységen belül. Az egyik pillanat az eszmélet, a másik az elmúlás végtelensége. Kanyargó, súlyos folyam mindez, érződik a kidolgozottság, az akarat, a hozzáértés. A Weep For Me a következő dal – mély szintetizátoron úszik a kezdet, finom, karakteres érzésvilág, amiből a romlás magva kel ki. Karcos verzék bukkannak fel, persze a dallamok itt sem maradnak el, a nyújtott hangok, a kitartott pillanatok ugyanúgy helyet kaptak itt is. Remekül van megoldva a felépítés, a szárazsága ellenére sem múlik el nyugtalanul egyetlen perc sem: zaklatott mondanivalója velősen és tömören jön át, egyetlen képfolyamként özönlik kifelé a hangfalakból, magával sodor és nem enged el.

Az Atonement szilárd teste lüktet, borzong és életre kel. Kék színű, megkattant világ képét mutatja, a kemény hangokon keresztül: a hörgős ének alatti elvont részek kalapálnak, mint a küszködő szív dobbanásai, majd az egész egy melodrámába fordul át. Itt is ki van használva minden egyes lehetőség, nincsenek elkapkodott részek, bizonytalan hangok: a finom, de disszonáns gitár alatt a ritmushangszerek folyamatos tánca kavarog, a szintetizátor alapokon nyugvó kiállós rész egyenesen üde foltja a számnak (ha lehet így fogalmazni ennél a zenénél:). Az ének itt is kiemeli a fontos részeket, ettől válik még színesebbé a témavilág – jól is van így:) A Longing For Oblivion zárja a lemezt, egy keserű, kontrasztos track, ami kissé fáradt mozdulatokkal ereszkedik a tájra: a sivárság érzete ez, bonyolult karma-helyzeté, gondolatoké, amiktől sosem szabadulhatunk. Zeneileg ugyanaz a vonal, ugyanaz a mondanivaló, és mégis valahogy egészen más. Nem ütközik ki a többi szám közül, egyenesen beleillik a láncba, el is tudnám képzelni az egészet egy filmrészlet aláfestésére: a sötét hangulat megfelelően van alátámasztva a hangszeresek által, az ének itt is hozzáadja azt a pluszt, ami egyszerre régi és új, ez a keveredés tartja egyben az egészet…erős vibrálás, torz rezonancia: kifejező.

Összességében egy jó lemezt raktak le a fiúk az asztalra, csak javasolni tudom a stílus szerelmeseinek, hogy szerezzék be!