DIATHRA - My Endless Sorrow

A fehérorosz Diathra nem a mai bandák közé tartozik. 1995-ös megjelenésük óta mindezek ellenére nem történt a zenekar kötelékében sok tagcsere, mindössze énekes és basszus posztokon történt csekély számú változás, ami a felállást illeti. A tizenöt évet viszont ugyanennyire csekély számú kiadvány követte csak, mivel egy demó, és ezzel együtt kettő nagylemez jelent meg idáig.

Elsőként kezdjük a körítéssel. A kiadványhoz szép booklet tartozik, látszik, hogy sok munka van benne, azonban abba a hibába esett a banda, hogy már a külcsín is száz százalékig elárulja, hogy mit hallunk a lemezen, anélkül, hogy ismernénk a zenekart. És ez azt hiszem, gond. Mindezek ellenére szép, kézzel rajzolt képek díszítik a kiadványt, jellemzően őszies hangulat uralkodik az egész megjelenésben.

Zeneileg pedig, így elöljáróban elmondom, hogy beigazolódott az előérzetem. Sajnos a banda nem lép ki az ezerszer lerágott csont kategóriájába tartozó vontatott, lassabb, doomosabb témákon, lágy billentyű és zongora aláfestéssel, csilingelő női énekkel alátámasztva. A hangszeres előadással nincs gond egyáltalán, de az a baj, hogy ezt nehéz igazán jól, kiemelkedően csinálni. A Mandylion-korszakos Gathering (csak egy példa) ezt megfogalmazta már, és ettől sokkal színesebben meg is valósította már, és személy szerint valahogy már nem érzem igazán azt, hogy van értelme ezt ezerszer ugyanúgy (vagy sokkal sekélyesebb produkció képében) kiadni. Ezzel persze nem a gothic fanatikusok lelkivilágát akarom összetörni, mert szép ám ez a fájdalmas női ének, és érzelmes ez a mély hörgés, mely színesítő szándékkal jelenik meg, csak azt hiszem, ettől sokkal több kellene, hogy kiemelkedő anyagról beszélhessünk.

Az album egyébként nem szól rosszul, kellemes a megszólalása, de a dalok miatt nem ragad igazán magával, pedig vannak bíztató jelek, megoldások. Sajnos az áttörés elmarad. A felfelé ívelő zenei kivitelezéseket általában a kevésbé direkt, szokatlan megoldások jelentik, ott a hangszeresek villantanak egy-két ízes szólóval, vagy dobkiállással, mint ami a "Mysterious Season" dal középrészében is hallható példának okáért. Említettem dalcímet, sajnos a szövegek tekintetében a stílus átka ül a bandán. A dalok nem is igazán különböztethetőek meg egymástól, ami a játékidő utolsó harmada felé kezd zavaró lenni, hiányzik az, ami egyedivé, különlegessé teszi a felvételt.

Mindezek ellenére nem gondolom azt, hogy csak a "kultikus" bandák alkothatnak maradandót, elég csak a Madrigal "I die, you soar" zseniális anyagára gondolni. Lehet ezt a zenét magas szinten, izgalmasan játszani, kliséktől óvakodva. Ez sajnos még kevés.