S:T ERIK - From Under The Tarn

Svédország nem csak a dallamos death metal hazája. Fellelhetők arrafelé olyan zenekarok is, akik a tipikus északi fém semmilyen hatását nem hordozzák a zenéjükben. Ilyen az uppsalai S:T Erik is, akik (nehezen kategorizálható) pszichedelikus sludge/doom muzsikát játszanak.

A középpontban a lassan hömpölygő, ólomsúlyú riffek állnak, melyek többször a Kyuss vagy az Eyehategod elborultabb pillanataira emlékeztetnek, de hiányzik belőlük az az ősrockos lazaság, ami mind a Palm Desert-i, mind a New Orleans-i mestereket jellemzi. Fontos szerep jut a szintetizátornak, de nem a „hagyományos” értelemben, hiszen Mats Norman nem dallamokat, hanem effekteket rak hozzá a zenéhez. Ezek az űrbéli zajok jól visszaadják azt a hangulatot, amit az egyébként nagyon igényes booklet is sugall, és kölcsönöznek egyfajta post-rock-os lebegést a daloknak. Tulajdonképpen az egész zene a hangulatokról szól, amik általában a hiábavalóság, a nihil érzésében csúcsosodnak ki. Minderre csak ráerősítenek a (pl. a The Search-ben hallható) disszonáns gitárhangok, és a szinte távolról idehallatszó ének.

Ezzel viszont el is érkeztünk az album leggyengébb pontjához, ugyanis a vokalizálás túlságosan egysíkú. Egy ilyen mély zenében elengedhetetlen lenne, hogy magával az éneklés mikéntjével érzelmeket fejezzenek ki, hogy a frontember szívét-lelkét belevigye a produkcióba, ami itt sajnos nem történik meg. Erik Nordström inkább csak becsületből, jó munkásemberként hozza a témákat; az látszik (pontosabban hallatszik), hogy a space-fílingre tudatosan rágyúrtak, de az igazi kifejező erő hiányzik.
Mindenképp meg kell említenem ellenben a szövegeket: mélyen szántó gondolatokat fogalmaznak meg az emberi gyarlóságról, útkeresésről, az élet kilátástalanságáról.
Hány, de hány ember éli le céltalanul az életét, vagy éppenséggel nem adatik meg neki, hogy megláthassa létezése értelmét. A legsúlyosabb érzés a Swan Song-ból jön át: mikor halálunk pillanatában rádöbbenünk, hogy az igazán fontos dolgokat nem ismertük fel életünkben, vagy ami még rosszabb, tudatosan nem foglalkoztunk velük, és nincs tovább, nincs lehetőségük kijavítani a hibáinkat.

De a Your Highness-ben leírt törtető, mások eltiprásával felemelkedő, valójában azonban a legalacsonyabb rendű létformát képviselő embertípust is mindenki ismerheti.
Neurosis-fanoknak tudom ajánlani a lemezt, meg úgy általában azoknak, akik vevők a súlyos, borult, kísérletezős, de komoly értéket közvetítő zenékre. Az eszem azt mondatja, hogy több pontot kéne rá adnom, de én inkább a szívemre hallgatok, ugyanis az énekkel még mindig nem sikerült megbarátkoznom.