KAUAN - Aava Tuulen Maa

Újabb ezidáig ismeretlen zenekarral hozott össze a sors, de a finn nyelv, a post-rock „címke” és a kiadó neve együtt már bőséges indokot szolgáltatott arra, hogy próbát tegyek a Kauannal. Igaz, ezen tényezők közül az első trükkösnek bizonyult, mert bár a zenekar számcímei és szövegei finnül vannak, az egy férfiből és egy lányból álló duó ugyanis nemzetiségét tekintve orosz. Lubov Mushnikova hegedül, Anton Belov pedig gyakorlatilag minden mást kezel, tehát énekel, gitározik, szintetizátorozik és a különböző hangmintákért is ő a felelős.

Hadd kezdjem egy olyan élmény leírásával, amihez hasonlóval manapság egyre ritkábban találkozik még a tisztességes zenehallgató is. Arról az élményról van szó, amiért kezdő metalosként kamaszkoromban egész heteket izgultam végig, tudván, hogy a végén eljön a várva-várt pillanat; ami eltöltött, mikor a boltból kifele jövet eufórikus állapotban forgatom a kezemben a sértetlen lemezt és nem tudok betelni vele; ami egészen a hazáig vezető negyven perces vonatút végéig körülvett. Ezek a vonatutak kivétel nélkül az új lemez hallgatásával és hozzá a szövegek olvasásával teltek, és máig ennek köszönhetem, hogy számos album teljes szövegét kívülről fújom. A Kauan nekem képes volt visszahozni ezt az érzést, mert bár discmanem már nincs, amiben rögtön a kézhezvétel után hallgathattam volna a zenét, de ennyire magával ragadóan gyönyörű és természetes albumborítóval már nagyon-nagyon rég találkoztam. A füzetkét Sergey Jung csodálatos vízfestményei díszítik, melyek egytől egyig barna, zöld és kék által dominált egyszerű jelenetek, tájképek. Amellett, hogy tökéletesen előrevetítik a zene hangulatát, önmagukban is tartalmas lelki táplálékként szolgálnak, órákig lehet bennük gyönyörködni és álmodozni. Ezen felül pedig még egy hatalmas plusszal rendelkezik a booklet, egy olyan tulajdonsággal, ami a legtöbb embernek még csak fel sem tűnne: a papír minősége még tovább erősíti a természeti képek által keltett hangulatot, lévén vastag, kemény és „rostos”. Mérhetetetlenül jó érzés kézbe venni a kiadványt, és ez nálam hatalmas többlet. Na, de térjünk rá a zenére, ami nem sokban marad el a külcsíntől.

A korongon öt szám található, melyek jó érzékkel lettek egybefűzve és szép, szívet melengető, noha időnként kissé borongós utazásra visznek. A dalok számából már sejthető hosszuk is, öten osztoznak jó 50 percnyi játékidőn. Finoman, gyengéden kezdi a Kauan világába való bevezetést az Ommeltu Polku, melynek ötperces hossza valószínűleg nyitószerepével magyarázható.

Fiatalabb koromban édesapámnak köszönhetően rengeteget kirándultam hazánk és szomszédos országainak tájain, számos alkonyatot, estét és hajnalt értem meg az avarban, fák között, köveken ülve. Ezeknek a kirándulásoknak a hangulatát idézi fel leginkább bennem az egész album. Az Ommeltu Polku nyitásában és később minden szám között is hallható szélfúvás és lombzörgés határozottan, azonnal és hihetetlen könnyedséggel varázsolja minden lelki érzékem elé azokat az élményeket, amiket egy erdei, hegyi vagy bármilyen természeti kirándulás alkalmával átélhetek. A dal tulajdonképpeni zenei részét bevezető ütem is mintha harkályok kopácsolása lenne hatalmas fák törzsén. Akusztikus gitár törékeny, tiszta hangja száll a fák közt, simogatva elménket és bebocsátást kérve bensőkbe. Eleinte a zongora csak bizonytalankodva kíséri, ám egy távoli, de határozott mennydörgés után a két hangszer játéka már sokkal szervesebben kapcsolódik egymáshoz. Legvégül az érzékeny dobtémák beszállásával teljes értékű, kellemesen elringató dallá válik a hangfolyam. A dallamokat – bár már néhány hallgatás után megjegyezhetőek és hallgatáskor határozottan dúdolhatók fejben –furcsamód nehéz később felidézni.

A második tétel, mely a Valveuni címet kapta, számomra az utóbbi idők egyik leghangulatosabb szintitémájával rendelkezik. A cím álmodozást, ábrándozást jelent, mely tökéletesen jellemzi a dalt. A szintetizátordallamok puhák, melegek és szellősek egyszerre, kellemesen bekúsznak az ember fülébe és még a legrosszabb reggelen is segítenek a hallgatónak elvonatkoztatni a metrók és buszok unott képű utasaitól, az életbe beleszürkült tizenkettő-egy-tucat arcoktól. A varázslatos billentyűtémákat egyszerű, pusztán ütemadásra szolgáló dobtémák és laza akusztikus gitárpengetés kíséri. Szomorkás hangulatot árasztanak a dalok, de azért szó sincs itt doomos kétségbeesésről. Leginkább az események csendes szemlélésé illik hangulatilag az albumhoz. Hagyományos zongorafutamok adnak némi klasszikus ízt itt-ott a zenének. Rengeteg különböző vonás forr egyedi keverékké a muzsikában; a Tenhi, az Arctic Plateau és más hasonló zenekarokhoz igen hasonló zenei világ nyilvánvaló még a tapasztalatlan zenehallgató számára is, de ha igazán mélyre ásunk, még akár pszichedéliával is találkozhatunk. A dal felénél tartok, miközben ezt írom, de itt valahogy elakadnak a szavaim. A természethez lehető legközelebb férkőző szépség és törékenység elevenedik meg, mely mégis magabiztos és sérthetetlen. A finn szövegek szintén gyönyörűek, a nyelv sajátosságai folytán kellemesen hatnak a fülnek. Jelentésük sem marad el azonban esztétikai szerepük mögött, a természetet csatornaként használó emberi kapcsolatok elevenednek meg őket olvasva. A fák zörgése, a szél fúvása mellett néhol még felszálló madarak szárnycsapkodása fokozza az ősi honba való ellátogatás élményét.

A Valveuni tíz és fél perce csupán röpke sétának tűnik, máris a harmadik, Föhn című dalban járunk. Ez kicsit világiasabban, zeneibben kezdődik és a szövegek is valami olyasmit sugallnak, ami közelebb áll napjaink emberéhez. Városokról, ablaknak döntött homlokokról, emlékekről és a szív útjának megkérdőjelezetlen követéséről regél a dal. Az ének itt nagyobb szerephez jut, mint a zene puszta kísérete, önálló dallamokkal rendelkezik, persze Anton limitált hangterjedelmén belül. Úgy a második perc körül előkerül a torzított gitár is, igazán megidézve a modern vándorok számtalan városon át- meg átvezető, zajos, poros és göröngyös útját. Az írás elején említett és a kiadó által letisztázott post-rock címkét azonban nem teljesen érzem helytállónak, már csak technikai szempontból sem. A Kauan esetében sokkal kevésbé dominálnak a magas, elszállós gitártémák, itt inkább akusztikuson előjátszott futamok, dallamok kapják a főszerepet, már persze a zongora mellett. Ezzel együtt azonban időnként meglepően mozgalmas és dinamikus a zene. A fent már említett finn Tenhi számos alkalommal eszembe jut az Aava Tuulen Maa hallgatása közben, azt azonban azért le kell szögezni, hogy ez jóval kevésbé melankolikus és absztrakt zene.

A negyedik dal, mely a Sokea Sisar (vak nővér) címet viseli, a maga tizenkét és fél percével az album leghosszabbja. A Föhn végéhez annyira hasonlító témával kezdődik, hogy az ember hirtelen azt hiszi, az folytatódik, de mikor a ritmus végre révbe ér, nyilvánvalóvá válik, hogy egy sokkal lassabb dalról van szó. E dalnak és a többinek is nagy furcsasága és kiválósága az időtlenség. Ez a tulajdonságuk kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt a dalok hallgatása közben abszolút lényegtelenné válik az idő múlása, az ember még ha akarna, se tudna lépést tartani a rohanó percekkel. A jó tízperces dalok normális, 3-4-5 perc hosszúságúnak érződnek. A másik értelmezés pedig a dalok mindenkori érvényességére és élvezhetőségére vonatkoznak. Véleményem szerint bármely korban, bárki számára, bármely időpillanatban tudnak élvezetet nyújtani ezek a szerzemények. A Sokea Sisarban egészen riffszerű gitártémák is hallhatunk, persze csökkentett szerepben. Időnként meg-meglódul a dal, néha még bólogatásra is késztető témákat hozva, de mindig időben visszatér a hangulatos, mélyről jövő, folkos mederhez. Ennek a tételnek a szintetizátortémáiról a Zombi legújabb albumának space rockos hangjai jutottak eszembe, noha a közeg egészen különböző a két zenekarnál. A dal végén hegedű erősíti tovább a folkos vonalat, mely alá mennydörgésszerű természeti zúgás kúszik be lassan.

Az utolsó dal, a Neulana Hetkessä szívbemarkoló lezárása az albumnak. Elnyújtott, lassú gitárszóló kíséri benne a végtelenül finom zongoratémákat, az utolsó csepp könnyet is kifacsarva szemünkből. Ebben a dalban jön ki leginkább az album egyetlen olyan tulajdonsága, melyet bárki is hibaként foghat fel, ez pedig a torzított gitár hangzása. Ezt is csak a legszőrszálhasogatóbbak tudják hibaként értelmezni, mivel a szokatlan, a hagyományosnál kicsivel nyersebb megszólalás abszolút beleillik a hangképbe. Klasszikus műveket megidéző mesteri érzékkel íródott ez a dal is, az andalítóbb és a post rockos részek váltakozása, a zongorafutamok, a hegedű feszültségépítése, mind-mind tökéletesen kidolgozott és értékes. A dal végénél egy utolsó nagy katarzisban egyesül minden, amit eddig a korongon hallhattunk, a drámai zongora, a síró hegedű, a ritmikus torzított gitár és egy új elemként furcsán torz beszédfoszlányok; majd pedig hirtelen elvágással vége a korongnak, csak a halk szélfúvás kísér még egy fél percig minket.

Hihetetlenül élvezetes és művészi ötvenperces kirándulásra viszi az Aava Tuulen Maa a hallgatót. Olyanra, amiben manapság ritkán lehet része az embernek. Elejétől a végéig szemet és fület gyönyörködtető hangok áradnak a zenekarból, mindvégig fenntartva a figyelmet és óvva a hallgatót. A zárás kicsit borongósabb a lemez egészénél, icipicit mintha egy posztapokaliptikus világ utolsó zöngéje lenne, ez azonban a lemez újbóli meghallgatására ösztökél. A Kauan zenéjét különben sem elég egyszer átélni. Ez a zenekar, ez az album, ez a mű megérdemli a tíz pontot.