PERSISTENSE - In Blood And Heart

A holland death/thrash horda első nagy lemeze nem is váratott magára olyan sokáig, ahhoz képest, hogy a lemez megjelenése előtt egy évvel csak egy promó lemezt adtak ki (2004-ben Ep-t mely a Persistense névre hallgatott). Viszonylag elég hamar eljutottak odáig, hogy lemezszerződést írjanak alá. Igaz, hogy divatba jött, hogy mindenki ráállt a régi sulis vonalra, hiszen ez az irányzat ismételten fénykorát kezdi élni, de sok a sablon. Mint pl. a black metal esetében. Persze vannak kivételek, de nézzük csak, hogy hogyan juthatott el idáig a Persistense, mit tudott letenni az asztalra.
Ami nagyon sokat számít, azok a hatások. Gondolok én itt a Morbid Angel, Obituary, Bolt Thrower hármas hatására, és természetesen a Slayer is kellően méltó helyen trónol. A szitu a szokásos. Hol lassú, cammogós pusztítás, hol blast beat sorozás, és sok helyen a thrash darálással találkozhat a nagyérdemű.

Intro + nyolc dal áll a repertoárban, és mindegyikben egyetlen egy a közös. Kibaszott nagy súlyuk van. Eszméletlen dallamok és megoldások vannak például az album címadó dalában az „In Blood and Heart”-ban, vegyítve a fenti stílusok tömkelegét. Akad rendesen groove-os megoldás is dögivel, de természetesen nem túlzottan. Akadnak akusztikus részek is melyeken szólók buja virágjainak illatát szippanthatjuk be, amik az igazi 80-as évekre hajaznak (Iron Maiden), és a 90-es évek eleje, s közepe tájékára datálható nagy sikerű bandák melodikus rothadására is kellően kísértő megoldások is helyet kapnak (At The Gates).
Nem kell itt gondolnunk semmilyen „slágergyanús” nyavalyára, attól sokkal jobb a lemez. Sőt, ilyen jó kezdést, nehezen tud produkálni, most a mai előadók többsége a piacon.

Meglepő, hogy a dalok nagyon megfontoltan fogantak meg, és nagyon precízen, kidolgozottan kerültek ki a stúdióból is. Stefan van Vugt hangja kísértetiesen hasonlít Kelly Shaefer (Atheist) és John Tardy (Obituary) együttesére, ami egy szintű egzotikumnak is elkönyvelhető. Szintén az is elkönyvelhető, hogy a lemez nagyon jóra sikeredett, de nem hibátlan. Az ember elveszti az időérzékét amikor egy nagyon jó muzsikát hallgat, aminek következtében vagy nagyon hamar, vagy nagyon lassan múlik az idő. Esetemben az utóbbi valósult meg, ami bizonyos szempontokat előtérbe helyezve, nem is baj, de sajnos alkalomadtán egy kicsit lesüllyed a lemez. Nem lesz unalmas, csak egy minimálisan vontatott, és sokáig kell várni a jó témára. Nem türelmetlenség, hanem inkább csigázás. Az ember mindig várja, hogy mikor jön az a nagy világmegváltó szóló, vagy téma esetleg szövegrész, de egy kicsit csúsztatják a srácok, ami lehet, hogy nem nagy baj, de ez ne menjen az egész lemez rovására. Ettől függetlenül egy új kedvencre leltem a Persistens első nagylemezének köszönhetően, és a bandára is figyelni fogok. Kellemes perceket töltöttem vele, de ettől még ráférne a muzsikára egy kis polírozás.